Ahol az emberre ferde szemmel néznek

Nyári utazásunk keretében ismerkedtünk meg az akváriumszerű, uszoda-levegőjű, kelet-kínai városkával, Hangzhouval.

Hangzhouról azt tartják, hogy a lehető legjobb hely, ha Kínában akarsz élni. A levegő nem olyan szmogos, mint a Szerelemvárosban(Jinan), hegyes-völgyes, hatalmas fák árnyékolják az utcákat, a központjában elterülő tóváros pedig turistalátványosságként szolgál, még a kínaiaknak is.
A tó körül állnak a kis halászhajók, a nagy turistaszállító-sárkányhajók, amelyek átviszik az embereket a nagy tóban elterülő kicsiny szigetekre. Ez mind nagyon szépen és romantikusan hangzik, egészen a tó térképére pillantva, amikor is látható, hogy a kis szigetekre négy másik kis tavat csináltak. Tóból sosem lehet elég.

És tiszta. A kínai kisvárosok higiéniája az európai mérce legalsó értékét sem éri el, azaz a koszosnál is koszosabb. Ezzel szemben Hangzhou inkább hasonlít a mediterrán hangulatú európai városokra, a keskeny utcákra, a régi épületekre, a szűnni nem akaró zsongásra és nyüzsgésre. Az egyetlen, ami szívesen kiiktatnék, az a köd. Ettől a tejfehér, idegesítő, levegő-portól nehezen lehet közlekedni, a látványosságok is kevésbé láthatók, ámbár hobbi-fényképészeknek szép kihívás jó képeket készíteni.

Megérkezésünk első pár órájában szembesültünk a valósággal, hogy a vonatállomás(az egyik) és a szállásunk között több tíz kilóméteres távolság fekszik, taxi drága, de busz az van, ahogyan dugó is. A hostelünk, amit előzőleg lefoglaltunk, az a hegyekben van, könnyen megközelíthető, de a környéken alig van élet. Mindazonáltal kellemes, jó levegőjű helyen fekszik, szép a kilátás és társbérlőnek kaptunk néhány szúnyogot, hogy ne érezzük magunkat nagyon egyedül.

Másnap aztán elindultunk felfedezni a várost. A meteorológia ugyan buzgón jövendölte az esőt, az égbolton is ott sorakoztak a felhők, de valamiért mégsem vittem esernyőt, mert hát minek az. Természetesen olykor-olykor nem árt hinni a tudományos előrejelzésnek, a mi esetünkben például az egyik hangzhoui park kellős közepén szakadt ránk az égbolt. Szerencsésre sok ravasz kínai kihasználja ezt és biciklin játssza a mozgóárust, keresve az ázó embereket, hogy aztán a rendes ár ötszöröséért kínáljon nekik esernyőt. De nem hiába vagyunk már itt egy jó ideje, alkudozni szükségszerű. Nagyon érdekes, hogy azt tanultuk, hogy a kínaiak imádnak alkudozni, szépen eljátszogatni a vevővel, de egyre többször tapasztalom, hogy nagyon morcosak lesznek, valahányszor a fehér külföldi kiakad a hússzoros ár elhangzása után. Hiába kérem, a legolcsóbb kínai útikönyvek is kiemelik, hogy alkudozni kötelező. Szóval, bocs' kínaiak, az általatok ismert fehér ember képe az nem éppen ugyanaz, mint ahogy azt nektek tanították.

Az eső sajnos eléggé megnehezíti a városnézést, de azért megnéztük a híres Leifang pagodát, amelynek a tetejéről csodálatos kilátás nyílt a Nyugati Tóra és a környező hegyekre. A város felkapottabb része a tó túloldalán terül el, itt ebédeltünk és mert egy kirándulás sosem unalmas, tiszteletünket tettük a hangzhou-i rendőrségen is, bízva a kínai becsületességben és hogy egy elveszett fényképezőgép nem jelent nagy kísértést. Hát ebben tévedtünk. Úgyhogy ne szálljatok be illegális taxiba, mert nem tudják lenyomozni a kocsit, ahol vélhetően elhagytuk a fényképezőgépet!

Másnap az esőtől félve, úgy határoztuk, hogy megnézzük a hangzhoui selyemmúzeumot. A múzeum elrendezése igencsak figyelemre méltó, ezt már csak a szép selyemruha gyűjteménye múlja felül. Hát igen, a nők mindig szeretik a szép ruhákat. Délután hosszú sétát tettünk a tó körül, majd pedig megnéztük azt a kis szigetet, amibe a kínaiak még három kis tavat csináltak. Ez egészen az elfajult kínai gondolkodásra vallana, hacsak nem kivitelezték volna ezt gyönyörű formában kis hidakkal, pagodákkal, nagy vízililiomokkal...és fehér emberrel, mert a kínaiak számára az a legnagyobb látványosság. Esküszöm, brutálisan meggazdagodtam volna, ha minden képért kérek száz yuant...vagy inkább kétszázat.

A hangzhoui hosszú hétvége remekül sikerült, így visszanézve már a hosszú vonatozást sem bánja az ember. Minél többet látni ebből az országból pedig nagy szerencse.

Én még sosem voltam masszázson. Gondoltam, Kínában ezt is érdemes kipróbálni, hiszen a kínaiak tudománya bőven lefedi ezt a területet is. Aki viszont másfél órás kellemes kényeztetésre számított halk zene mellett, annak tudtára adom, hogy ez bizony nem olyan.

Kínában a masszázst leginkább a betegségek kezelésére és megelőzésére használják, ez is része a holisztikus szemléletű kínai orvosi filozófiának. Ha megbetegedtél, először is igyál sok forróvizet( betegségtől függetlenül), aztán menj el masszázsra, mert sok benned a méreg, vagy kérj infúziót( itt ez teljesen mindennapos), végső esetben jöhet a tabletta.

Először Shanghaiban szembesültem a valósággal. Találtunk egy spa-t, igazi wellness szolgáltatások gyűjtőhelyét és ott jelentkeztünk talpmasszázsra. Nagyon örültek nekünk, hiszen a külföldi vendég ritka és könnyű a kedvében járni. Ezt tapasztaltuk, hiszen szép szobában kaptunk helyet, előttünk tv, hozták a teát és a gyümölcsöstálat ingyenesen, közben pedig kezdődött a masszázs. A vállon kezdték, hogy a kedves vendég ellazuljon. Nem kertelek,olyan pokolian fájt, ahogyan nekiestek a hátamnak, hogy kedvem lett volna hangosan kiabálni. Amikor a talpamhoz értek, voltak részek,amiket szinte nem is éreztem, de voltak pontok, ami borzasztóan fájtak. A talpmasszázs szerint, ha más más pontokon érzel fájdalmat, akkor más-más szerveddel lehet  valami gond. Nekem annyit mondtak, hogy az emésztésem az nem túl jó. A masszázs vége tartogatott egy meglepetést is: szépen kifényesített, kicsi üvegbúrákat hoztak és öngyújtót. Először csak néztem, aztán leesett. Köpölyözés! Ezek a talpamat akarták köpölyözni!

A köpölyözés ugyanis egy olyan módszer, ahol az üvegbúrák száját kissé megégetik, létrehozva a légmentes közeget(vákuumot) és azt rányomják a bőrre. A vákuuomhatás pedig kiszivattyúzza a mérgeket a testedből. Többféle technika ismert, a legtöbb kissé fájdalmas, például, amikor sokáig rajta hagyják a bőrön az említett búrákat. Nekem csak egy nagy búrát hagytak a talpamon, de meglehetősen erős csípést éreztem, mintha darázsba léptem volna a strandon. Mindazonáltal még a talpmasszázs a legviselhetőbb, jól is tettem, hogy először ezt választottam.

Másodjára Jinanban kerestünk masszázsos helyet. Nagy nehezen találtunk egyet, ott már kértük az egész testes masszázst. Azzal kezdték, hogy egy nagy nyugágyba beültünk és a fejünket elkezdték nyomkodni. Akkor és ott jöttem rá, hogy a lámpaláz és a stressz kezelésére a legeslegjobb megoldás a fejmasszázs, pillanatok alatt eltűnt az egész havi feszültség és fáradtság.

Harmadjára kerestünk Jinanban egy jóval olcsóbb helyet, aminek a külleme nem volt túl biztató, ám többen ajánlották már ezt a helyet a koliból, megspékelve, hogy ne riadjunk meg attól a düledező romtól, amelynek mélyén a masszírozóhelyet fel lehet lelni. Itt nem voltak szép külön szobák, egy nagy szobában álltak az ágyak egymás mellett. Annyian mentünk, hogy be is töltöttük a helységet,mindenki kapott egy-egy masszőrt, aztán mehetett a menet.

Hogy érzékeltessem az eddigi legbrutálisabb masszázsélményemet Kínában, íme egy kis ízelítő:

"Áh, ez nem is vészes,ide fogok járni ezentúl! Olcsó, kellemes, közel van, kit érdekel, hogy valami koszos kalyibában vagyunk. Jaj,  ez fájt! Hát igen, az én hátam aztán tudna mesélni. De most dolgozik a csomókon, szóval, viseljük csak bátran, úgyis megy tovább. Most visszamegy a nyakamhoz? Jó, nem is baj, bár fájni nem fájt eddig. ÁÁÁh, ez nagyon fáj, találhatott valamit, mert percek óta a nyakam tövét nyüstöli. Fejezd már be,légyszi, menjé' tovább, van arrafelé más érdekes is. Valami ideget nyomkod vajon, vagy porcot, vagy izületet? Olyan érzés,mintha szépen, lassan, komótosan fejeznének le. Majd leesik a fejem és elgurul, le a lépcsőn, majd kigurul az utcára. Hááh, végre talált más pontot. No de, most meg a gerincemet gyúrja. Te, ember, nekem arra még szükségem lesz, föl is akarok kelni innen! Kriszti mellettem aprókat jajgat én csak sziszegek bele a párnába, meg hirtelen letüdőzök egy kis levegőt. ÁÁÁ, tűnj már el onnan a nagy kezeddel, hagyd a hátamat békén! De most lejjebb indult, a keresztcsontom felé. Jaaaj, az már Shanghaiban is borzasztóan fájt. Ááá és most is, a fene vinné el, aki kitalálta! Nee, ezt ne,keresztcsontot sem lehet kapni minden sarki vegyesboltban! Óh, hát nem megint talált egy bitangul fájó pontot és azt kezdte el nyomkodni? De. Érzem, hogy....Miért is kell nekem érezni?! Fáj, a mindenségit! Ha kevésbé erősen csinálod, akkor is! Ha nem lesz gerincem, akkor meghalok. Ha meghalok ebben a viskóban, ezen az ágyon, akkor inkább már most megbánom a bűneimet. Ha életben maradok, akkor nem hódolok a falánkságnak és a lustaságnak, segítek a rászorulókon, kedves leszek felebarátaimhoz és ékesít majd engem a hosszú tűrés szép erénye. Azt hiszem, ezt meghallgatták Odafenn, mert mintha nem fájna már annyira. Hihetetlen. Most a gerincemet roppantgatja,ami igen szép teljesítmény a masszőrfickótól, mivel az én hátam akkora, mint egy tengerészgyalogosnak. Ez már a vége lenne? Igen, jöhet a nyújtás. És vége. Mennyország."

Január közepére véget ér a vizsgaidőszak a külföldi diákoknak és miután mind sikeresen vettük az akadályokat, boldogan készültünk a ránk váró hat hetes téli szünetre. Mi nagyon furfangosan úgy gondoltuk, Dél-Kelet Kína majd elég meleg hely lesz, mert nem akartunk kopogósra fagyni a jinani zord hidegben, másrészt Ray meghívott minket a szülővárosába, a Fujian tartomány-beli Wuyishanba, úgyhogy az uticél szépen adta magát a mi terveiknek.

Már a vonatjegyvásárlás sem sikerült zökkenőmentesre, hiszen éppen a kínai Holdújév előtt indultunk, amikor is minden kínai utazni akar a családjához, tehát mi ketten álltunk szemben a milliárdos, ázsiai tömeggel. Kínában a vonatjegyeket nyolc nappal előtte érdemes megvenni, különben egészen egyszerűen nincs jegy. Ez természetesen nem vonatkozik a high-speed vonatokra, azokra mindig van hely, de jóval magasabb áron. Azért Ray segített és volt néhány igazán jó fogásunk, például repülővel mentünk Shanghaiba, ami olcsóbb volt, mintha a villámvonattal utaztunk volna. Én előbb akartam hazajönni, tehát nekem plussz két jegyet kellett venni, még éppen hogy az utolsó pillanatban.

Várakozással telve és nem kevés csomaggal indultunk neki. Már a reptérre való kijutásból is izgalmas kaland kerekedett, ugyanis a reptérbusz helyett az illegális kisbuszra szálltunk fel, néhány bátor kínaival. Nem örültünk, hogy a bátor kínaiak arcán is azt a fajta rövidzárlatot észleltük, mint amilyen arcot mi is vágunk néhány hallgatás órán. De itt Kínában kaland az élet! Végül aztán elértük a repteret, ami gyönyörű és modern építésű,de temetői hideg légkörével gyors becsekkolásra késztetett minket, hogy aztán elrepüljünk az izgalmas világvárosba.

Shanghaiban eltöltöttünk pár napot, ami mindig felejthetetlen és most sem szűkölködtünk izgalmakban. Éppen a Nanjing Roadon vásároltunk, amikor Kriszti észrevette, hogy nincs meg a bankkártyája. Előtte még használta egy tíz metrómegállónyira lévő ATM-nél, valószínüleg ott hagyta el. Visszamegyünk és mondjuk a biztonságiaknak, hogy keresünk egy kártyát és ....csodák csodája, megvolt. Valaki megtalálta és leadta. Nem tudom, hogy otthon számíthattunk volna e erre....

A negyedik napon felkerekedtünk újból, hogy nekivágjunk a 11 órás vonatozásnak, ami után a festői Wuyishanba érkezünk. Hegyek, folyók, patakok, völgyek, Wuyishan igazi tündérország, Dél-kelet Kína igazi büszkesége, a bogárevésen és a tartománybéli sokszínű kínai dialektus-használaton kívül. Ray ugyan előre figyelmeztetett minket, hogy esőt mondanak,de mi fittyet hánytunk rá, már nagyon kirándulni akartunk. Most már kinyilváníthatjuk, naivitásunkat még nem sikerült leküzdeni Kínában...

11 óra a kínai vonaton. Újév előtt. Újabb olyan élmény, amin röhögnek majd az unokáim.

A vagonok megteltek kínaiakkal, hatalmas bőröndökkel, szatyrokkal, táskákkal és két magyar lánnyal, akik valahogy belekeveredtek ebbe a forgatagba. Kiabáló kínaiak tolonganak a vagon kis folyosóján és teljes lelki nyugalommal taszajtanak meg a nehéz cuccukkal. Sorbanállás? Az meg mi? Lökdösődni, tülekedni, a másikba belebokszolni, az a menő! Ezzel egyébként nem árt óvatosan bánni, hisz ez lehetne akár valamilyen elfojtott agresszió kinyilvánítása a kínaiak részéről. Van olyan itt még, amin meglepődök? Nem, nincs.

Mikor végre megtaláltuk a helyünket és el is cseréltük, hogy egymás mellett ülhessünk, megkezdődött a menet. Az órák csigatempóban csoszogtak előre, én jobbára azzal múlattam az időt, hogy Jenőnek panaszkodtam sms-ben, Kriszti ezt sokkal ügyesebben és költségkímélőbben oldotta meg és nekem panaszkodott. Én ugyan már megtettem egy ilyen utat Shanghaiból Jinanba, de neki ez még új volt. A lábunkat kinyújtani nem tudtuk a csomagjaink miatt, amik nem fértek már rá a polcra a fejünk felett. Kissé Időközben a kínaiak már előszedegették a szokásos vontatkajákat, mint például az instant leves, a csirkeláb és egyéb szárnyas részek, a csomagolt virsli és a disznóláb. Mindez igencsak jellegzetes illatkompozícióba rendeződött, magyarul nem elég, hogy nincs hely, meleg van és még büdös is. Beszélgetni nem sok kedvünk volt az utazó kínaiakkal, de a vége fele csak szóba elegyedtünk az egyikükkel, hogy megtudjuk, mikor is kell leszállni. 11 órás, felejthetetlen vonatút után, végre megérkeztünk, Ray és pár barátja már a peronon várt minket és megindultunk Ray családjának  háza felé.

Nos, látszólag egy teljesen normális helynek tűnt. Alul boltok számára fenntartott hely, az első emeleten a család lakik, a második emeleti részt pedig vagy raktárnak használják, vagy kiadják albérletbe. Igen ám, csakhogy az egész tárva nyitva. Az utcáról mész be a házba és nincs ajtó, amikor felmész, akkor se. Ez először csak feltűnt, nem hittem volna, hogy ez bármi gondot okozhat.

Ray családja nagyon szívélyesnek bizonyult, apuka, anyuka és Ray tíz éves kisöccse is. De feltűnt, hogy egytől egyig mind kabátban vannak a házban. Aztán kiderült, hogy miért. Nincs fűtés. Semmilyen. Wuyishanban ugyanis nem szokott ilyen hideg lenni, ezért nem is használnak az emberek fűtést. Mi vendégek vagyunk, a mi szobánkba tettek egy ágymelegítőt, ami igazán remek találmány, de még az sem volt elég.

Hat napot töltöttem Wuyishanban és életemben nem fáztam jobban, mint eme hat napban. Nappal teljesen felöltözve, kabátban, sapkában ültünk a nappaliban, pokróccal betakarózva, mint két nagyi, éjjel két pulóverben aludtam az ágymelegítő alatt. Hajat mosni nem mertem, mert rettegtem, hogy vizes hajjal üljek a hajszárító alatt.

Az első napokban az eső hol zuhogott, hol idegesítően szitált. Ennek ellenére bemerészkedtünk a városba körülnézni, vásárolni. Wuyishan központja nem túl nagy, de annál barátságosabb. Igazi vidéki kisváros, tulajdonképpen a kialakítása nem sokban különbözik az otthoniétól.

Az emberek már mind a Chunjie-re, vagyis a Holdújévre készülődtek, ezt úgy szűrtük le, hogy lépten-nyomon félig halott kakasokat cipeltek, vagy a ház előtt, igen látványosan, csirkét bontottak. Az ünnepi készülődés aztán még eltartott pár napig, az év utolsó napján pedig takarítás, sütés-főzés, a töménytelen piros szimbólum elhelyezése és természetesen a tüzijátékok beszerzése volt a fő feladat. Ugyanis újév napján addig nem kezdődhet el az ünnepi vacsora, amíg hatalmas zajt nem csaptunk. Ez úgy nézett ki, hogy korán, olyan délután öt óra fele egész Wuyishanban és egész Kínában több ezer rakéta ünnepelte az új évet, a Sárkány évének beköszöntét, utána pedig a családok együtt elfogyasztották a vacsorát. Utána Ray, Kriszti és én karaokeezni mentünk, de meghagyták, hogy éjfélre jöjjünk meg, mert megint tüzijátékozni kell. Miután mindezen izgalmak végére értünk, Ray még félálomban figyelmeztetett minket hogy reggel meg ne ijedjünk. De miért? Hihetetlen, de  megint tüzijátékozni akartak!!!

 Újév napján eleget tettünk a hagyományoknak és elmentünk rokonlátogatóba, a Wuyishan melletti kis faluba. No, ide még előttünk biztos, hogy nem jött fehér ember! Nagy érdeklődéssel nézegettek minket és állíthatom, itt ebben a pici lerobbant faluban ettük a legjobb, dél-kínai ételeket  bár a disznólábat itt is lelkesen kínálgatták. Krisztivel mi megállapodtunk, hogy a magyar ember nem eszik disznólábat. (Bocs, a disznólábat evőktől!)

Ebéd után, ahogy az időjárás is megengedte már, elindultunk valami hegyet megmászni, mert állítólag a tetején buddhista kolostor lészen és ott imádkozni akart a család. Csodálatos természeti környezet, bambuszerdők, kis patakok, igen, Wuyishan kezdte a normális arcát megmutatni. A terep odafelé kemény volt, bár csupán lépcsők vezetnek fel, de abból aztán nincs kevés. Mi is végigcsináltuk a szertartást az egyik szent helyen, a templomban viszont már csak Ray és a szülei. Majd, miközben ereszkedtünk lefelé a hegyről, eszembe ötlött az a remek gondolat, hogy a hegyekre építeni kéne egy nagy csúszdát és azon lehetne leszánkázni, nem pedig a csúszós, pici, instabil lépcsőkön lemászni. Sokkal nagyobb élvezet egy jó csúszás, mint a csúszás-mászás-zuhanás-szörnyhalál.

Hat nap után, még kissé mirelit állapotban, de már olvadozva ültem a  vonatban és robogtam észak felé, mert ott jó meleg van...Kissé csalódott voltam, hogy a szép Wuyishanból az maradt meg, hogy fáztam. De sebaj, majd még vissza is mehetünk... de majd inkább nyáron.

Sokan kérdezitek tőlem, milyen a karácsony, távol az otthontól. Én pedig csak azt tudom válaszolni nektek, hogy hiányzik a család és a barátok, de ez a mostani karácsony különleges helyen lesz, hiszen bátran mondhatom, ilyen még nem volt.

Kínában a szeretet ünnepét nem ünneplik. A kínaiak nagy része ugyanis ateista, a maradék( itt azért nem kevés ember a maradék) pedig buddhista, taoista, van egy csekély számú keresztény, a többi vallás pedig még elenyészőbb méretekben fordul elő. A fiatalabbak közül már sokan adnak egymásnak ajándékot, vagy elmennek valahova bulizni, de az idősebbek, a családok nem igazán vesznek tudomást róla. Itt, ahogyan Koreában és Japánban is, az idén január végére eső Holdújévet ünneplik, ez nagyjából olyan jelentőségű, mint nekünk a karácsony és a szilveszter együtt.

De nem úgy a kereskedelem! A bevásárlóközpontok, az otthoninál ugyan kevesebb felhajtással, de telerakták az üzleteket karácsonyi dekorációval, mikulássapkával, karácsonyfadísszel és műfenyőkkel. Nem tudom, mennyit buktak vagy nem buktak ezen a bizniszen, de biztos maradt még egy-két poros műfenyő a raktáron...

Mi viszont már novemberben terveztük, hogy hogyan is fogjuk ünnepelni a 24-ét. Természetesen a mi alatt a külföldi diákokat értem, merthogy itt majd' mindenki ünnepli a karácsonyt. Természetesen voltak a koreaiak, akik nem, de ők meg majd'  kibújtak a bőrükből, hogy karácsonyi partin vehetnek részt. Úgy terveztük, hogy este kirúgjuk a tanulószobából az embereket, szépen átrendezzük és gyertyafények közepette vacsorázunk. Mert ugye, ide nem annyira passzol a bulizás, inkább, meghitt, kellemes, vidám estét terveztünk. Először nagyjából nyolc-tíz főre. De ennek a remek tervnek híre ment a koleszban és sokan el akartak jönni. Ha jól emlékszem, az utolsó szám szerint, meghaladtuk a húsz főt :)

A menün sokat agyaltunk, míg végül arra jutottunk, hogy krumplipürét csinálunk, veszünk hat darab sült csirkét, csinálunk salátát. Desszertnek remek magyar palacsinta, mivel szert tettünk egy palacsintasütőre, amit a koreai lányoktól vásároltunk meg kéz alatt. A szegény európaiaknak ez valóságos földi paradicsom a sok baozi után :D

A 24-e délelőtt, délután, mind a szervezéssel, főzéssel telt. Itt az alkalom, hogy adózzam Édesanyám tudománya és szakértelme előtt, mert kissé nehéz volt húsz emberes vacsit megcsinálni egy este alatt! Anyus! Hogy csinálod, hogy végzel a vacsival időre?! Pedig a fiúk pucolták a krumplit!! Igen, mérhetetlen nagy és édes elégtételt éreztem, amikor Kyungwoo-t, Jenőt és Slo-t láttam, ahogy krumplit pucolnak ! :D

Azon az estén annyit nevettem, és annyi mindenen, hogy nehéz észben tartanom. Például azon, hogy Yuka, az egyik japán lány pálcikával próbálta szétszedni a csirkét, vagy hogy az ázsiai vendégeknek ki kellett szaladni kést-villát venni, mert hogy ehhez ez kell. John és Alex, a két amerikai srác röhögve kérdezték a piros melegítős, koreai Lee Canyu láttán, hogy Ki ez az instant mikulás?! De Ray, az egyetlen kínai vendég arcát sem felejtem el sosem, amikor az egész külföldi vendégsereg próbálta helyes hangsúlyozással kiejteni a sapii kínai szót. ( a sapii kínai káromkodás, nálunk az F betűs szó a megfelelője) Ray maga alatt volt kettővel, hogy neki ilyeneket kell tanítani a külföldieknek. Vagy például az, hogy a megmaradt csirke láttán Marc közölte, hogy ő most megy és ezt odaadja a szegény embereknek....vagy Mushmushnak, a kollégiumi macskának.

Szó se róla, hiányzott az otthon, a családom, a mákos bejgli és a PVV karácsonyi koncertje, de részem volt egy valódi, nemzetközi karácsonyban és aki ott volt, elfelejteni nem fogja!

Már otthonról hallottam Shanghai hívószavát és egyszerűen tudtam, hogy imádni fogom. Mert hát Jinanban jó ösztöndíjas diákként tanulni, de Shanghaiban jó lenne leélni egy életet.

Október elején kezdtük el tervezni Klaudiával, aki Shanghaiban tanul, hogy valamikor mindenképpen meglátogatom, de miért is várjak a félévközi nagyszünetig? Shanghaira nagyon kevés az egy hétvége, de már nagyon szerettem volna látni Klaut, meg szeretném majd a Kínában tanuló ismerőseimet is mind látni az egy év folyamán, amit kint töltünk.

Nagy sokára végre elérkezett a várva várt nap. Előtte persze mentek az előkészületek meg a gondolkodás, szállás, vonat, programok meg miegyéb. Abban állapodtunk meg, hogy péntek reggel indulok a hipergyors vonattal tizenkettőre érek be a Hongqiao pályaudvarra. Visszafelé vasárnap indulok el majd este a hiperlassú magyar stílusú prolivonattal vissza a fél országon keresztül Jinanba. Szállás kérdésében pedig arra gondoltunk, hogyha Klau szobatársa nem megy el, akkor megyek a Tongji Guest Houseba, ami ugyan drága, de legalább közel van.

Péntek reggel a zuhogó esőben és még sötétben indultam útnak. Miután elértem a Jinan Nyugati pályaudvarát, (természetesen előtte a szakadó esőben vitatkoztam a taxissal az  általa felkínált horribilis viteldíj miatt) könnyedén becsekkoltam és megtaláltam a helyemet. Az a jó a kínai hipervonatokban, hogy minden kézenfekvő, szép, átlátható, nem kaotikus, még a laowai sem tudja eltéveszteni.

Miután gond nélkül odaértem, (mellesleg ez is öt óra zötykölődésbe telt), felszálltam a shanghai-i metróra. Nah igen, most is jön egy vonás Kína mellett. Rengeteg metróvonal van, úgy behálózza az országot, mint a pókháló. A metró gyönyörű, tiszta, bliccelni lehetetlen, ugyanis nem jegy van, hanem beléptetőkártya, aminek az ellenőrzése után enged be az ajtó. Lehet egy útra is kártyát venni, csak annyi a teendő, hogy be kell pötyögni az automatának, hogy hova szeretné menni, fizetni és megkapod az egy útra szóló kártyát, amit aztán a kijáratnál eltűntet a kijáratnál lévő kiengedőajtó. Érdekes módon a metrózás jobban megviselt, mint az öt óra vonat, de mentségemre legyen szólva a Hongqiao-Tongji Egyetem között nagyobb távolság van, mint a Köki-Újpest-Központ és ez még nem is a leghosszabb út!

Klaudiával a megbeszéltek szerint péntek este bulizni mentünk. Választásunk egy Sky nevezetű helyre esett, állítólag hatalmas partik színhelye minden hétvégén. Nos, előre lelőve a poént, az is volt!!! Hatalmas, egészéjjeltáncolós, nemzetközi party! Rengeteg külföldi volt ott, diákok, üzletemberek, kínai aranyifjak, eleinte meg is döbbentünk a ruhák, sminkek, hajak igényességén, hálistennek mi sem szakadt melegítőben mentünk oda. Összehaverkodtunk jó pár emberrel. köztük Klau egyik ismerősével, Eva-val és három kínai sráccal, akikre gyanakszom, hogy koreaiak, az arcuk alapján. Hittétek volna, hogy egyszer majd különbséget tudok tenni japán, kínai, koreai és mongol ferde szem között? Én ugyan sose.

Az egyik kedvenc részem az éjszakafolyamán, hogy egy erőteljesen modell külsejű csaj odabillegett hozzánk, és kérdezte : Ez a topmodellek asztala? Nah erre nem tudtunk se köpni, sem nyelni, csak vigyorogni. A csaj továbbment, mikor mondtuk neki, hogy mi csak itt ülünk. Ezután viszont egy magas, baromi gazdagnak látszó kínai csóka intett nekünk, hogy jöjjünk, mi meg néztünk egymásra, hogy ez meg mi a fenét akar. Mentünk is, de csak egy másik asztalhoz vezetett minket, körülöttünk meg csupa modellkülsejű csaj illegett. Mi meg vártunk és spekuláltunk, hogy mi fog itt történni. Modellmegbeszélés van és mi véletlenül odamentünk egy lefoglalt asztalhoz? Vagy a pasas itt gyűjti be a modelljeit és mi, mint két külföldi lány, megtetszettünk neki? Mindenesetre elment, bár később még láttuk a pasast, de nem jött értünk vissza, ahogy a többi lányért se. Szóval, még nem vagyunk topmodellek Shanghaiban...D

Másnapra a Bund és a Nanjing Road volt betervezve. Sajnos, Shanghai úgy döntött, hogy bemutatja nekem, hogy milyen változatos is az időjárása, ugyanis pénteken az új bőröndben landolt a pink télikabátom, annyira meleg és párás volt a levegő, szombaton kellett az esernyőm a szitáló-szemetelő eső miatt, vasárnap meg csak úgy szikrázott a napsütés.

Az időjárás viszont a tényeken nem változtat, hogy Shanghai milyen gyönyörű. A tv torony és a körülötte lévő épületek egytől egyig építészeti remekművek. Bár még vissza kell mennem megnézni kivilágítva éjszaka,de ami késik, nem múlik! Ezután elmentünk az óvárosi részbe, ami egy szó szerinti szuvenír-becsületvesztő. Gondolom arra mennek rá, hogy a hülye turista majd megvesz mindent, amit csak lát, és külföldieknek szánt áron kínálnak mindent.

Másnap megnéztük a Jing An templomot, ami a sok felhőkarcoló között terül el, szabályos korok közötti időtlenséget hirdetve, majd a People's Square-t és láttam egy Shanghai-i színházat is, plázák és lusxusboltok végtelen sora között.

A pálmafák, a napsütés és a felhőkarcolók látványától azt hittem, hogy Los Angelesben vagyok, bár még sohasem jártam ott. Csak a sok kínai írásjel árulkodott arról, hogy ez bizony Ázsia. Egyetlen dolog, ami feltűnt, hogy a városnak már külön hangulata van, parányi kis sziget a nagy birodalmon belül, nincs már meg az az igazi Kínában vagyok érzésem. Ezt én cseppet sem találom rossznak, hiszen talán már mondhatom, hogy ismerem Kína igazi arcát, de viszont egy külföldi csak ezt a csillogást látja és ez bizony csalóka kép erről az országról. De Shanghai az Shanghai, nem is érdemes ezen változtatni.

Nos, a visszaút. Gondoltam,spórolás és tapasztalatszerzés céljából kipróbálom a normál kínai vonatot, ami összesen 13 óra alatt ér fel Jinanba. Én már csak ülőhelyet kaptam, pedig kipróbáltam volna azokat a hálókocsikat is, merthogy egész éjszaka vonatozni kellett. A vonat nagyjából úgy nézett ki, mint egy magyar, szocreál, Balatonra menő jármű, külön ülésekkel és helyjegyekkel. Én gyorsan megtaláltam a magam helyét, az ablaknál egy négyes ülésben, ahol már ült egy velem nagyjából egykorú srác, akivel elkezdtem beszélni és egész jól meg is értettük egymást. Olyan éjfél fele már nagyon álmos voltam a három napos táncolás-városnézés után, ahogy ő is és mivel mellettünk nem ült senki, közöltem vele, hogy ez az én térfelem, ez a tied, ő ráborult az előtte lévő asztal felére, én meg a másikra, mint amikor a padra borulunk rá a suliban és úgy sikerült aludni egy kicsit. Ez nem tartott sokáig, mert állandóan beüvöltötték a következő állomás nevét és arra mindig felébredtem. Ha jól emlékszem, kétszer üvöltötték, hogy Suzhou...létezik, hogy Kínában két Suzhou nevű település is van?!

A 13 órás, kényelmetlen vonatút végére a gyors halálért könyörögtem és majdnem fölvagdostam az ereimet, amikor Jinani Déli Pályaudvar előtt álltunk vagy húsz percet, gondolom megvártuk a másik vonatot, hogy menjen már a fenébe.

Hazaérkezésemkor , mert hát úgy éreztem,mint aki hazaérkezik, Jungchul, az egyik koreai srác így fogadott: Welcome to Jinan! És ha jobban belegondolok, ez egy igencsak méltó lezárása a shanghai hétvégének.

Olyan sok minden történik, hogy próbálom az elmúlt hetek eseményeit tömöríteni. És az időrendi sorrendet sem követem.

A: Rendeztünk Halloween bulit, ami nehezen indult, de végül remekül sikerült. A tanulószoba ugyebár nemcsak tanulásra alkalmas és erről próbáltuk meggyőzni a koli vezetőségét is. Kaptunk is engedélyt fél nyolctól tizenegyig( Kínában vagyunk), amit meg is tartottunk, takarítással együtt. Megjegyzem, itt történt velem az első eset, hogy Kyungwoo, az egyik koreai srác kikapta a kezemből a seprűt és a lapátot, hogy majd ő csinálja. Tudom én, hogy jó földészen vagyok! :)

B.: Elmentem karaokeezni kínaiakkal, egyedüli külföldiként. Anqi hívott meg, a kínai lány, akiből tanár lesz, aki külföldieket tanít és higgyétek el nekem remek lesz a szakmájában, mert türelmes, segítőkész, mint egy angyal és gyönyörűen beszéli a putonghua-t. Szóval, vele meg a haverjaival mentem el, ahol sztem én voltam a legfiatalabb és nekik a legérdekesebb. És megéltem azt a pillanatot, amit PSZS emlegetett, hogy kínai haverok elhívnak vacsorázni és beszélnek és nem értek egy szót se! :) No de a karaokee! Hát miféle csodálatos ország ez! Mindenki imád énekelni és tud is! Még az a kínai pasas, akit nagyon győzködnünk kellett, hogy kezdjen el valamilyen dalt, még az is szép hangon és kristálytisztán nyomta! Ha hazamegyek nyitok egy karaoke bárt, amilyen itt is van! Bár nem biztos, hogy lenne rá keresletem, mert ugye mi magyarok szégyenlősek vagyunk, vagy nyitnom kéne mellette egy kocsmát.

C.: Voltam kínai legyezőtánc-órán. Gyönyörű, imádom, ha hazamegyek ezt fogok tanulni! Csak nem hazudtoltam meg önmagam és tönkretettem két legyezőt is, de sebaj, mert mindenki törte egy idő után a műselyem-legyezőket, sokszor ejtettük ám le az óra folyamán.

D.: Átrendeztem a szobát, így végre nem kell az ajtónak háttal ülnöm, de így meg úgy nézek ki mint egy titkárnő, az ágyamat meg betoltam a falhoz. Így sokkal több hely van, meg kényelmesebb is:)

E.: Van egy kis koreai lány, akibe szerelmes vagyok, ő Sooyoung, akinek a Mogyoró nevet adta Yuka, az egyik japán kislány. Kriszti ugyanis tanította nekik a répa, retek, mogyorót és úgy sikerült megjegyezni a mogyorót, hogy kicsi. Erre Yuka felkiáltott és rámutatott Sooyoung-ra, hogy Mogyoróó! mert ugye Soyoung éppen elég pici ahhoz, hogy mogyoró lehessen. Azóta Mogyorónak hívjuk :D

F.: Főztünk a japán kislányokkal, japán curry-t és nagyon finom volt, közben hallgattuk, hogy beszélnek egymás között japánul, ami meg érdekes volt. Pontosan olyanok, ahogyan azt az animékben ábrázolják, az egyik kis cserfes, aranyos, a másik nagyon okos, a harmadik egy elegáns hölgy, a negyedik meg nagyon segítőkész, szorgalmas. Már csak az ötödik karakter hiányzik, a hangos-energikus.

G.: Iván meglátogatott minket és bemutatott az arab haverjainak, meg egy franciául beszélő pasasnak, aki szakasztott úgy fest, mint Jézus Krisztus. Jenő persze el akart adni az araboknak, de úgy néz ki, hogy a két sánta teve, amiért eladott volna, még mindig nem érkezett meg Magyarországra, úgyhogy az üzlet ugrott. Később tudtam meg, hogy Aladdin1 és Aladdin2 két szaudi herceg. Hoppá!

H.: Sikerült egy tisztességeset bulizni végre, csakhogy egy azon számlistát nyomatnak hétről hétre, úgyhogy lassan nekünk is kéne rendezni egy újabb bulit.

J.: Oliver, a német srác hazament, szó szerinti könnyes búcsú után. Amúgy sok osztálytársunk hazamegy, meg sok barátunk is, ami további könnyes búcsúkat ígér. Mogyoró, Yuka, Canyu, Kyungwoo, mind hazamegy, Aki pedig Qingdaoba. Mi a fenét fogunk csinálni?!

K.: Egyik nap mindenkinek főzni kellett a saját országának a nemzeti eledelét, mi paprikás krumplit csináltunk és negyvenöt perc alatt az összes elfogyott. Sajnos, mivel mi árultunk, ezért nem tudtunk enni a többiekéből, pedig a koreai kaja  meg a japán zöldséges dolog is nagyon csábítóan festett, de a kínaiak fölzabálták az összeset!

Az egész úgy kezdődött, hogy egy unalmas beszédórán a tanárnőnk közölte, hogy lesz egy nagy ünnepség és kitalálták, hogy milyen jó lenne, ha a külföldiek elénekelnék a We are the world c. számot a műsor részeként. Én nagyon szeretek énekelni és ujjongtam magamban, hogy közönség lesz, emberek lesznek, előadás lesz, magyarul végre vehetek friss levegőt ennyi idő után, boldogan jelentkeztem a felkérésre, ahogy Kriszti és Marc, a francia srác is. Bár arra gondoltam, hát ez is valami iskolai ünnepség lesz és a külföldieket szerepeltetni kell, hogy szórakoztassák a kínaiakat. Hát ennél sokkal többről volt szó.

Már a bevezető próbán kiderült, itt bizony vannak nagyon komoly énekesek is. Amikor először meghallottam Marcot énekelni, az államat a pad alá ejtettem és nem is erőlködtem felvenni gyorsan, de szép hangja volt az afrikai diákoknak, a japán kislányoknak is. Imádom, hogy itt az éneklés nem a tökéletességről szól, hanem a vállalkozószellemről, ergo itt mindenki mer énekelni, bármennyire hamisan szólal meg a hangja. Hát, ez is jobban tetszik, mint ami otthon van...

Az első próba után megalakult kis csapat rendkívül lelkesen készült a rá váró megmérettetésre. Ergo, mindenféle görcsös szervezés nélkül,  a koli előtti kis téren gyakoroltunk együtt éjszaka, szöveggel a kezünkben. Nem ismertük eddig egymást jobban, de a közösség szépen kovácsolódott.

Csak az érdekesség kedvéért a szereplőgárda: ( van, ahol nem nagyon tudok neveket mellékelni, mert elfelejettem :D)

Alex, Nathan, Tabi, meg egy másik fekete lány- Afrika, Kenya

Sasha-Oroszország

Zamir- Kirgizistan

Dzsuley, Sani- India

Muslim( ez a beceneve :D)- Kazakhstan

Yuka, Aki - Japán

Marc- Franciaország

Ginny, Souyeong - Dél-Korea

Anqi- Kína

Pakisztán

Üzbegisztán

Kriszti, Lilla - Magyarország

Hmm, ha így jobban meggondoljuk, kissé keletre tolódott a "We are the world". Kellettek volna még az amerikai srácok, meg a két spanyol osztálytársnőnk...

Amikor már tudtuk a szöveget és a koreográfiát, felvetődött a ruhakérdés. Merthogy itt Kínában ez sem mindegy. A tanáraink kitalálták, hogy mindenki a saját országának a népviseletében jelenjen meg a nagy eseményen. Püff neki! Hát persze, mert eljövök a világ másik végére és inkább kifeizetem a túlsúlyt a repülőn, de mindenképpen elhozok egy kalocsait, mert az aztán nélkülözhetetlen! :) Egyszóval mondtuk, hogy nekünk olyan biz' nincsen. Áhh, ne aggódjatok, mondták a tanárnénik, ők majd szereznek jelmezkölcsönzőben és mutassuk meg, milyen is a magyar népviselet. Nah, az volt az a pillanat, hogy Krisztivel egymásra néztünk és igyekeztünk nem nevetni a kínaiak naivitásán, merthogy ugye nálunk ez tájegységenként változó, nincs olyan sztenderd ruha, mint a szári Indiában, vagy a kínai qipao( magasan záródó, hímzett selyemruha). De hogy akkor küldjünk képet, majd szereznek hasonlót, mi meg hosszas töprengés után kiválasztottunk egy palotásruhát, talán valami hasonlót majd találnak a kínaiak, akik persze odáig voltak, meg vissza, hogy jajjdeszép, jajjdeszép. Mi meg vártuk a végeredményt...

Aztán egy nap kaptuk a hírt, hogy elmegyünk az egyetem saját jelmeztárába és keresünk ruhát mindenkinek. Ez a jelmeztár tulajdonképpen itt van tőlünk egy köpésre, csak szépen eldugva a kíváncsi szemek elől, két elemet telis-tele szebbnél szebb ruhákkal, kiegészítőkkel, táncosruhákkal. Hát magyaros ruhát viszont nem találtunk, viszont találtunk francia-rokokó stílusú báli ruhákat és mivel még azok hasonlítottak leginkább ez európai viseletre, azt mondtuk, hogy ezek jók lesznek. A rendező tanároknak is nagyon tetszett, Kriszti egy piros-arany-fehér ruhát viselt, én meg egy lila-fehér-arany színűt. Természetesen az enyémet kissé rám kellett szabni, mert az a ruha egy nagyon vékony kínai lányra készülhetett, aki bizonyára nem hordott melltartót, mert nem lehetett rá szüksége.... de a kínai varrónők készséggel megcsinálták nekem egy nap alatt.

A koncertet egészen pontosan három színpadi próba előzte meg, reggel, délben és este is ott fagyoskodunk a fűtetlen koncertteremben. Édes istenem,  fárasztó próbafolyamat, mennyire hiányoztál!! Te vagy az élet, nélküled fuldokoltam! :) Másnapra szabadnapot kaptunk a suliból is, hogy pihenjük ki magunkat, majd délután kettő órára kellett visszamenni. Akkorra már mindenki felöltötte a legflitteresebb ruháját, majd kezdetét vette a show. Nem nagyon tudok mást mondani, mint hogy ez inkább egy televíziós show-ra emlékeztetett, amit gyönyörűen megszerveztek és beharangoztak. A műsorvezetők előre kiszámított mozdulatokkal jöttek le egy igazi tévés főcímdalra hajadzó kínai dal után, amire egy csoport még kínai zászlókat is lengetett. Kiemelnék egy műsorszámot, ami emlékeztetett minket arra, hogy Kínában vagyunk, egy csapat kínai fiatal, nagyon szolidan-elegáns fehér nadrág-színes póló összeállításban szavalt egy propagandaszöveget, hogy ha majd felnőnek, hűek lesznek a hazájukhoz és segítenek, hogy fejlődjenek a szegényebb területek és hogy a szülei majd büszkék lesznek rá. Mi ugyan meghökkentünk erre az előadásra, mert azért még itt se mindennapos ez a fajta szájbarágott véleménynyilvánítás. 

Végeláthatatlan tánc és énekprodukciók után, utolsó előtti számként csendült fel a We are the world, rendkívül stílszerűen egy csomó szárazjéggel és még több színes háttérképpel oldoták meg az effekteket.

Természetesen nagy sikerünk volt, sok osztálytársunk látott minket.A koncertet pedig egy igazi, tradicionális kínai vacsora követte, a szokásos kerekasztallal és kínai kajákkal és kellemes hangulattal.

Sajnos, a ruhát vissza kellett adnom, bár erősen azon voltam, hogy hazahozom és kész!

Más, mint a nyugati. Erre egészen egyszerűen nincs jobb kifejezés. Én, aki nem igazán szoktam figyelemmel kísérni mások öltözködését, most alig bírom levenni a szememet az itteni emberek ruháiról.

A kínai szépségideál szerint az emberi bőr akkor a legszebb, ha hófehér és tiszta. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból képesek különbséget tenni a fehér és a fehérebb között, erre is csak az ázsiai szem képes, én nem nagyon látok különbséget. Nyaranta kivétel nélkül mindenki napernyőkkel védi a bőrét a káros napsugarak elől, kesztyűt hordanak és a balerinacipőbe balerinazoknit, ami nálunk éppen csak, hogy divatba jött. A naptejek számozása pedig 50 faktornál kezdődik.  A drogériák polcain megszámlálhatatlanul sok kence ígéri a fehér bőrt, még a nagy nemzetközi márkák termékeinél is lehet találni olyat, ami fehérítőt tartalmaz. 

A szem annál szebb, minél nagyobb és jobban hasonlít az európai vonásokra, ezért használnak a kínaiak olykor hatalmas szemüveget, hogy a szemük nagyobbnak látszódjon. Szem dolgában nem ismernek lehetetlent , láttam szempilla nagyobbító zselét, szemhéjfelhúzó tapaszt, szempilla göndörítőket. Sminkelni nem nagyon sminkelnek, csak alkalomszerűen, akkor is leginkább fekete szemhéjtust használnak, vagy szemceruzát, esetleg színes szemhéjpúdert, a szájukra meg nagyon kevés színtelen szájfényt tesznek. Haj dolgában igen érdekes a helyzet, a lányok általában hosszúra növesztik a hajukat és copfba kötik, az idősebbek kontyba, vagy csak egyszerűen leengedik. A frufru nagyobb divat, mint otthon, főleg a rövid frizurás csajok vágatják. A haj színe a sztenderd fekete, ámbár nem egy ritkák a kiszőkített, tépett tincsek sem, a teljes szőke hajszínt nem nagyon sikerül elérni a maximum a narancssárgát. Jinanban például lépten-nyomon fodrászatokba botlik az ember, ahol csak fiatal srácok dolgoznak, mind koreai popsztárokra jellemző felzselézett frizurával.

A melltartókban ujjnyi vastag szivaccsal találkoztam, első kínai shoppingolásom során. Jah, hogy majdnem az egész földrésznek szüksége van rá....És a bugyik! Bridget Jones kedvencénél találtam még nagyobbakat is. Tanga elvétve, de hát arra rá sem néznek a szégyenlős kínai lányok, mert milyen az már.

Kínában kellett szembesülnöm azzal, hogy egészen egyszerűen nem létezik legrövidebb szoknya, ugyanis az ázsiai öltözködés egyik alapszabálya, hogy a láb kilátszódhat, amennyire csak tetszik, éppen ezért a miniszoknyáknak, sortoknak, forrónadrágoknak nincs határa. De sajnos szoknyából hosszabbat találni igazi kihívás, hacsak nem mész be a külföldi boltokba, de ott külföldi árakért lehet csak vásárolni. Ellenben a nagy dekoltázs nem divat, nem néznek megy ugyan érte, de nyáron a lányokon nem nagyon látni kivágott, vagy spagettipántos felsőt. Tornacipő és kiskosztüm együtt? Hogyne! Hordani a középiskolád egyenmelegítőjét? A lehető legmenőbb! A srácok felveszik a rikító rózsaszínt, sárgát,  ez itt divatosnak számít, ha pedig beüt a nyári meleg, hát feltűrik a pólót, hagy szellőzzön a has. Kimondottan egzotikus látvány...

A ruhák ellenben itt sokkal érdekesebbek, ötletesebbek és egyáltalán nem a "kínai minőség", ahogy azt elgondolnánk. Ráadásul otthon mostanában csak olyan ruhákat lehet kapni, amiről már első tapintásra érezzük, hogy az anyaga inkább a porrongyhoz hasonlít, mintsem egy igényes ruhadarabhoz. Itt van, hogy egy darabból csak egy méret van, de korántsem csak xxs-es darabok, hanem mindenféle magasságra, szélességre láttam már ruhát. És bizony vannak olyan farmerok, amiket egészen egyszerűen nem tudom elhinni, hogy emberre tervezték és nem egy pálcikaemberre. No de, azért vannak ám árnyoldalai is! Például, hogy néha mindent túlcsicszáznak, túldíszítenek. Ez a díszítettség valamilyen korai nyugati stílusra emlékeztet, persze sokkal silányabb verzióban. Például télen találtam egy szép pulcsit, jó anyag, szép szín, csak éppen egy orbitálisan nagy macifej néz rám az elejéről. A kínai típusú menyasszonyi ruha is lehet szép, (ezek a ruhák nem a tradicionális viseletet idézik, hanem a nyugati mintát) ha előtte vasmarokkal eltávolítottad a fodrokat, a strasszokat és a nagy masnit az elejéről.Egyébként az ázsiai nőkre jellemző, hogy mindig édes, kicsi, aranyos babáknak akarnak látszódni, mivelhogy a keleti férfinem képviselője erre gerjed. Valószínűleg innen a fidres-fodros ruhák iránti szerelem.

A kiegészítők viszont elviszik a pálmát. Napszemüveg, ékszerek, kesztyűk(nem csak télire), kalapok, zoknik( Kína zokninagyhatalom!), harisnyák minden színben, táskák, sálak, cipők, (egy két 40-est találtam eddig, nagyobb nincs) és még sorolhatnám...és a legtöbb fillérekért.

Néha elgondolkodok azon, hogy minket, magyar nőket a híres divattervezők szépnek, de stílus-nélkülinek könyvelnek el, ezt nem egyszer hallottam már. Az itt élő emberek öltözködéséről ugyan mi lehet a véleményük?

Én azt mondanám: ez olyan kínai...

Jinan egyik fő látványossága az Ezer Buddha hegy és mivel most volt rá időnk, pénzünk energiánk, meg is tekintettük.

Délelőtt tíz óra fele terveztük Krisztivel az indulást, bár a hegy itt van tőlünk úgy öt percre busszal, azért gondoltuk, hogy nem lesz ez olyan kis túra, már csak a Qianfoshan méreteit elnézegetve is. Viszonylag könnyedén odataláltunk, vettünk belépőjegyet, (30 yuan) és nekivágtunk. A hegyre több úton is fel lehet jutni, több bejárata van, az égtáj szerinti elnevezés itt nagyon dívik, pl. Keleti Kapu, Északi Kapu. Nem tudni, hogy miért, de bármelyik kínai el tudja mondani neked rögtön, hogy merre van kelet, vagy nyugat. Ha pl útbaigazítást kérsz tőlük, sosem mondják, hogy fordulj balra, hanem, hogy fordulj keletnek. Áhh!

Az eleje az útnak még egészen kedélyes, pár kis lépcső, rengeteg növény, botanikus kert, kis padok. Csakhogy pár perc után elérkeztünk egy nagyobb térre, ahova fogalmam sincs, hogyan verbuválódott össze annyi ember! A fák alatt, a Buddha-szobrok között megszámlálhatatlanul sok szuvenírárus, a színes legyezőtől kezdve a szappanból kifaragott Buddháig mindent lehet kapni. Ékszerek, füstölők, kis sziklák felirattal, szerencsehozó piros csomó, szélcsengő, minden, ami szem szájnak ingere.

Az egyik kis templomba külön belépő kellett, de oda is bementünk és nem is bántuk meg. Egy hatalmas Buddah-szobor néz le a belépőre, körülötte egy tó, ahol további, már kifestett szobrok sorakoznak. A levegőben gyönyörű zene szólt, füstölők édes illata töltötte be a levegőt. A szobor előtt rengetegen imádkoztak, először meggyújtották a füstölőt, majd letérdeltek és meghajoltak a hatalmas szobor előtt.

Miután a templomból kikeveredtünk, tovább hömpölyögtünk a tömeggel a hegy teteje felé, viszont egy elágazásnál találtunk egy másik utat, amiről reméltük hogy fölfelé visz majd. El is indultunk ezen az úton felfelé a lépcsőkön, viszont nem tudtuk, hogy ez olyan út, ahol a végén már szó szerint mászni kellett. Igen ám, és a lépcsők pedig annyira lecsiszolódtak a sok használat után, hogy könnyen visszacsúszik az ember. Volt egy rész, ahol annyira sima volt az emelkedő, hogy szó szerint csúszdázni kellett, hogyha lefelé akartál menni.

 A lefelé mászás már könnyebb volt, de annál veszélyesebb, főleg hogy többször is megcsúsztam a köveken, de hála a szuper egyensúlyérzékemnek és a környező fagágaknak, amelyekben meg tudtam kapaszkodni, nem zúztam össze a koponyámat. Legalábbis eddig.

Lefelé pedig megtudtuk, mit is jelent Kínában a tömeg. Végeláthatatlan sora az embereknek, de nincs lehetetlen. Ha valaki meg akarja bámulni a külföldit, azt a tömeg ellenére is lehet, ha valaki enni akar, de egész egyszerűen lehetetlenség odaférni, az is lehet. Ha valaki a rengeteg ember között akar fényképezkedni a zaklatott külföldivel, semmi akadálya.

Viszont kiderült, hogy az Ezer Buddha hegyen épp csak a lényeget, a hatalmas aranybuddhát nem láttuk, tehát a hely még további felfedezésre vár.

Jah és nem utolsósorban a naptár szerint pont a Két Kilences Ünnepén, az ősök ünnepén mentünk, amikor az egészség és a szellemek elűzése végett hegyet kell mászni. Nem is kell ide kalendárium, annyira kínaiak vagyunk már, hogy az ösztöneink is vezethetnek minket! :D

Jelentem, meggyógyultam és élek! Azóta be nem teszem a lábam abba a kínai gyorsétterembe, ami az M betűs étteremhez hasonlít. Inkább bemegyek az M betűs étterembe :D

Viszont volt őszi szünetünk okt.1-től október 7-ig és bizony mondom néktek már baromira ránk fért :D Okt. 1-jén van ugye a Kínai Népköztársaság alapításának évfordulója, de minket Kriszti születésnapja kötött le inkább, ami ugyanerre a napra esett! Vettünk neki tortát, az ünnepségről itt láthattok egy képet:

Gyengébbek kedvért, a jobb oldali lány vagyok, a hiper-szuper menő szemüvegben!

Aztán elmentünk a kínai barátunkkal, Wang Jia-val szótárgépet venni. Sajnos, a koleszban az internet nem működik mindig tökéletesen, nekünk meg szükségünk van a gépre, ha leckét akarunk írni , így hát olyan szótárgép kellett, ami tud angolul és lehet bele írni kis ceruzával. Wang Jia először elkalauzolt minket a jinan-i antik piacra, ahol szép régi kalligráfiákat, szobrokat, ékszereket és még kitudja mennyi mindent lehet kapni, de nem csak antik részlege volt, hanem normál piac is, ahova kikötöttük, hogy még visszamegyünk mindenképpen! Ruha, cipő, törülköző, ékszerek, szuvenírek rogyásig, látástól mikulásig! Bevásárlóparadicsom! Vissza kell menni, és brutálisan sok pénzt el kell költeni!

Jah, szótárgép az nincsen....

Aztán Wang Jia felvitt minket a Hősök Sziklájára. Ez olyasmi, mint nálunk a Gellért-hegy, semmi nincs a tetején, de mindenki megmássza. Szép kis lépcsősort kell megmászni, mire felérsz, természetesen Wang Jia olyan iramban ment fel, mint a hegyikecske. Amúgy a srác egyszer tuti halott ember lesz és valami jármű fogja elütni, mert a zebrát nem használja, a piros lámpa fogalmát nem ismeri és olyan gyorsan gyalogol, hogy még nem késő megjátszania az olimpiai kvalifikálást. Közben meg játssza az idegenvezetőt két jajveszékelő külföldi lánynak, akik jósolják neki, hogy egyszer el fogja csapni a busz. Ő erre csak röhögcsél, hogy óóóó a kínaiakat soha!

Azt remélem nem kell írnom, hogy melyik vagyok én és melyik Wang Jia!

De nem kell aggódni, van ám szótárgépem! Elmentünk egy áruházba, ahol a világ összes elektronikai cuccát meg lehetne venni kis standoknál, úgy , mint egy kiállításon. Nah, ott találtuk meg ugyanazt a gépet, ami az RT-Marktban( kínai Tesco-féleség) lehet kapni, igaz 200 yuannel olcsóbban. Jó kis fényképezőgépeket, laptopokat láttunk, de ez utóbbiakat talán még drágábban, mint otthon. Mindenesetre ide is vissza kell menni!

Tűzön át és vízen át harcoltam a kínai szupervírussal, ami majdnem legyőzte a vasegészségemet, de végül felülkerekedtem rajta, vasakarattal és vasfegyelemmel és kínai vaskeksszel.

szept. 26. hétfő hajnali egy körül

amikor lefeküdtem sokáig nem tudtam aludni, annyira fájt a hasam. Eleinte nem annyira érdekelt, mivel már pár napja a tavaszi szél vizet árasztott( Aki nem érti a képes beszédemet, nézzen utána a népdalok metaforáinak :D) Sajnos, egy idő után nem bírtam és szépen kiballagtam a wc-re, ahol még aznap éjszaka vagy hatszor megfordultam, hol fölé görnyedve, hol úgy, hogy közben a lábfejemet nézegettem. Közben azon gondolkodtam, hogy talán nem kellett volna csokis bonbont zabálni, meg megenni azt a nem igazán frissnek tűnő gyorséttermi kaját.

Reggel szó sem volt róla, hogy aznap én kimászok az ágyból, nem hogy még bevánszorgok az egyetemre. Miután Kriszti elment, annyira fázni kezdtem, hogy kénytelen voltam felvenni egy melegítőgatyát, a lehető legvastagabb pulóveremet, a pokrócomat, a takarómmal, meg Kriszti bárányos takaróját és úgy el tudtam aludni. Pár óra múlva felébredtem, lázat is mértem, ami akkor már jóval 38 fölött járt, majd bevettem egy algopyrint. Nemsokkal ezután megérkezett Kriszti, lobogtatva a két zacskó kekszet, hogy nekem hozta, én meg sejtettem, hogy vírusom van és az csak akkor tűnik el, hogyha kidiétázza az ember, ezért hálásan fogadtam el a felé nyújtott zacskókat. Illetve akkor még nem hálásan, mert ételundor kerülgetett, amikor a kevésbé friss húsra gondoltam, amit ettem. Az is megfordult a fejemben, hogy követem Jenő példáját és én is vegetáriánus leszek. De aztán eszembe jutott az otthoni rántott hús...

Jenő természetesen csúfondáros arccal emlékeztetett rá, amikor jött beteglátogatni, hogy nah nem is kellett olyan sokat várni arra, hogy én is lázas legyek és nyűgös. Most végre elégtételt vehetett, bár én nem nevettem ki a halálos ágyán :)

A betegségem híre gyorsan eljutott a tanárokhoz, Liu laoshi egyenesen kórházba akart vinni, de erről hálaistennek letett. Másnap már jobban voltam sokkal, lázam sem volt, ezért gondoltam, hogy az orvost talán kihagyhatom. Így visszagondolva el kellett volna menni, lehetett volna egy jó kis szalmonella is...de úgy tűnik, hogy igazi kínai szupervírussal álltam szemben.

szept. 27. kedd

Valahogy bevánszorgok az egyetemre, mert csinálni kellett rólam egy képet a diákigazolványomba. A hajam lógott, az arcom sápadt, smink nuku, ráadásul izzadtam a rejtélyes kórtól....Mondanom sem kell, hogy született rólam már előnyösebb kép is... Hazaérvén le kell feküdnöm, hőemelkedésem van. Kekszet eszem, nem is olyan rossz, van édes is , sós is. Sajnos, mind a két fajta visszaköszön.

szept. 28. szerda

a keksznek már a szagát sem bírom, a wc-t meg átkoznám, ha nem lenne rá szükség. Jenő délután meghív pizzára és nem bírok ellenálni. Végétére is pizzától nem lehet az ember rosszul, mert nemes eledel! Később bebizonyosodik, hogy de, a pizzától is foshat az ember!

szept. 29. csütörtök

halált megvető bátorsággal bemerészkedek a suliba. Örülnek is nekem, de mosolyognak, amikor mondom, hogy milyen bajom is volt/van. A napot végigélem hasmenés nélkül, már tudok enni húst is. (ennyit a vegaságomról)

szept. 30. péntek

reggel a gyomrom megmozdult, rettegtem, hogy ki kell majd rohannom óráról, de hála a jó magyar széntablettának, semmi baj. Az őszi szünet kitört!

Időközben kezdetét vette az őszi szünet. Jenőnek bronchitise van, Krisztinek meg elkezdett fájni a hasa...

Most értettem meg a szó jelentését. Celeb vagyok Jinanban és a népszerűség átka engem is elért!

Jinanban ugyanis bármilyen hihetetlen , de mi vagyunk a sztárok, jobban mondva a celebek, merthogy semmi, de semmit nem csináltunk, amitől híresek lehetnénk. Végigmegyünk a Wenhua Donglu-n és mindenki kivétel nélkül az arcunkat bámulja. Idős, fiatal, férfi, nő, természetesen a harmadik opcióból van a legtöbb. Jinan ugyanis még annyira countryside-nak számít Kínában, hogy a fehér ember ritka, mint a fehér elefánt, meg a fehér holló. Volt például, hogy egy pasas konkrétan kocsiból bambult minket, ügyet sem vetve az előtte zajló közlekedési forgalomra. Vannak bátrabbak is, akik, miután elmentél vagy tíz méterre, félénken utánad kiabál egy Hello-t, van, aki még nagyon merészen meg is kérdi, hogy honnan jöttünk. Természetesen a fehér ember csak is amerikai, vagy orosz lehet, ám ha azt mondjuk, hogy Magyarország, a kínaiak egytől egyig tudják, hogy hol is van.

És nagyon szépnek tartanak minket, ami természetesen az első két héten rendkívül hízelgő volt, de most már kissé idegesítő. Például Krisztivel mentünk be a koleszba valamelyik nap és az aulában hét-nyolc kínai srác üldögélt, valamiről beszélgettek. Szó szerint elhallgattak és vagy hárman mondták ránk, hogy "hen piaoliang"(nagyon gyönyörű) , ahogy végigmentünk a lépcsőkhöz. Mondjuk, hozzáteszem, a arcbőröm szépen kitisztult, valószínűtlenül fehérnek tűnik( talán csak a sok sárga árnyalat között) és itt ez szépnek számít. Vicces, hogy Mo-n mindenki kinevet, hogy már megint nem sikerült lebarnulni, itt viszont, hogyha lebarnulsz, akkor csúnya vagy. Nem is csoda ezek után, hogy egy forró, nyári napon előkerülnek a színes napernyők.

Mindenesetre mos tartok ott, hogy még mielőtt sikítófrászt kaptam volna, vettem egy, a kínaiak számára szuperdivatos, üvegablakos, SZTK keretes szemüveget, amiben úgy festek, mint egy drogos bagoly és egy japán tanárnéni keveréke, hogy ebben majd elbújok a kíváncsi tekintetek elől. Hahahhahahah! Sajnos, ebben még jobban megnéznek :D

.

Már régóta szeretnék írni a városról, ahová csöppentem, most eleget is teszek ennek.

Az igazat megvallva annyi, de annyi negatív kritikát olvastam Jinanról, az előző években ideutazó diákok blogjaiból,  hogy bevallom, féltem idejönni az elején. Olvastam, hogy Jinan piszkos, koszos, unalmas kis kínai város, a látnivalókat meg egy nap alatt be lehet járni, az emberek nem túl barátságosak. Nos, mindezek engem is megingattak kissé, de hát szeretek mindent  a saját szememmel látni, úgyhogy nem kezdtem el  azon agyalni, hogy miért nem inkább a Tianjin-beli Nankai egyetemet írtam első helyre a jelentkezési lapomban. (Tianjin azért volt szimpatikus, mert Peking mellett van és az egyetemének van egy nagy kórusa.:)

Másfelől viszont hallgattam PSZS véget nem érő szerelmes anekdotáit a porfészekről, ahol kínai tartózkodásai első évét töltötte és hogy mennyire csodálatos. Ezek után bátran mondhatom, hogy abszolút semleges érzelmekkel vettem be Shandong tartomány fővárosát.

Az első dolog, amit mindenhol és mindenkitől hallottam, hogy Jinanban orbitálisan, iszonyúan meleg van. Mindig. Ennek ellenére pár napig tényleg párás, felhős, de üvegház-érzületű meleg idő volt, majd mintegy gombnyomásra, szeptember 1-jén beköszöntött az ősz. Előkerültek a farmerok, a pulóverek, amikről azt hittem, hogy októberig nem is kell majd előhúzni. Hát de. Az eső esik, de legalább észre lehet venni, hogyha esni fog, mert előtte három napig készülődik az időjárás széllel, borulással, égzengéssel. A tél hirtelen jött, de nem lett annyira hideg, mint nálunk. Fűtés volt, hálaistennek,nem úgy, mint abban a szibériai Wuyishanban és még működött is! A tavasz  is hirtelen jött és el is ment, szinte varázsütésre csöppentünk a nyárba.Májusra a nyári melegről szóló jóslatok beteljesedtek. A szobában nem lehet meglenni, a levegőn nem lehet meglenni, az osztályteremben van klíma,tehát ott meg lehet lenni( de ki szeret egy osztályteremben ülni?). Légkondi a jövő héten.Szóval, ahogy itt mindenki mondja: Jinan de tianqi zhende bu tai hao.

Jinan lélekszáma a legújabb adatok szerint már nagyjából nyolc millió körül mozog. Nevetve meséltük Wang Jia-nak, a kínai barátunknak, hogy Magyarországon mi összesen jó, ha tízmillióan vagyunk. Ezt már csak abból is lehet érzékelni, hogy egy gombostű nem sok, annyit nem lehet leejteni például ebédidőben, amikor mindenki az utcára tódul. Szombaton és vasárrnap ellenben néha nem látni egy teremtett lelket sem.

Az utcák zsúfoltak, kicsit talán keskenyebbek , mint nálunk, a házak közel vannak egymáshoz, éppúgy, mint az emberek. Itt soha senki nincs egyedül, mindig kell valaki, akivel hangoskodni lehet, lehetőleg külföldiek kollégiuma mellett és valamilyen hangkeltő eszköz kíséretében. Ez utóbbiak a közlekedés témakörénél szolgálnak nemes célt, hiszen dudálni jó és dudálni menő, még akkor is, ha nem jön mögötted az égegyadta világon senki, de neked jelezned kell, hogy te bizony itt jössz. Robogón, biciklin, márkás kocsin, motoron, mindegy teljesen,a lényeg, hogy minél nagyobb zajt csapj vele.

A mi utcánk, a Wenhuadonglu, végig tele van éttermekkel és a legkülönfélébb árucikkeket felvonultató boltokkal. Van például egy szó szerinti becsületvesztő bolt, ahol sálakat, sminkeket, plüssállatokat, parfümöt , fülbevalót, hajcsatokat, ékszereket és még kitudja mi mindent lehet kapni. Szeretem a hangulatát, főleg esténként, amikor zsibvásárrá változik és borzasztó nehéz közlekedni. Nem is beszélve a rengeteg utcai ételárusról, akik valami egészen különleges gasztronómiai élményt ígérnek, végtére is a kórház nagyon közel van! Kis utcákban, mindenféle engedély nélkül sütögetik a finomságokat, készítik az itt is népszerű sushi-t, potom pénzért adják a friss gyümölcsöt. Az egyik boltban színes jégkását lehet venni, a másikban édes pattogatott kukoricát, a harmadikban cukrászsüteményt. Esténként, ha az idő is beleegyezik, feléled az éjszakai piac. Ruha, zokni, táska, ágynemű, amit csak el lehet képzelni, szőnyegekre kiterítve, áron alul. Rendőr nemigen avatkozik közbe...

Egyes házak láttán a magyar ÁNTSZ képviselőit sürgősen kórházba kellene szállítani, merthogy kosz van. A szemetet, amit az éjszakai piac kitermel, szépen eltakarítják reggelre, de a kicsi éttermek higiéniája nem elsődleges. Hogy így belegondolok, másodlagos sem. Ennek ellenére mindenki tudja, aki járt már Kínában, hogy lepukkant hely=finom kaja.

Látnivalók között vannak a parkok,(gyönyörűek, tavakkal, fákkal, kínai pagodákkal) és a nevezetes Ezer Buddha-hegy, ami mindenképpen megéri a belépőjegye árát.(Lásd: valamelyik előző irományom). De nagyjából ennyi, éppen egy hétvégére elegendő. Shandong tartományban vannak még jó turistalátványosságok, mint a szent Thaishan hegy, Qufu, a nagy Konfucius mester szülővárosa, vagy a mediterrán hangulatú, tengerparti Qingdao.

Hangulat? Nappal nyugati rohanás, éjszaka mediterrán zsongás. A szmog meg, bár nem túl egészséges, hozzátartozik. Jó, azért szívesebben nélkülözném. Például lehetne látni a körülvevő hegyeket, meg a hegyekről a panorámát.

Nos, amikor már itt éltem pár hónapja, borzasztóan meguntam ezt a helyet. De amikor huzamosabb ideig távol voltam, pontosan azt éreztem, hogy mennyire jó végre itthon lenni. Jinan lett a kikötő, ahol otthon vagyok Ázsiában. Furcsa, hogy 22 évig élsz egy bizonyos helyen, de hogyha egy évig idegen világban próbálsz boldogulni, nos, a különbségek ellenére is, a horgonyt azért le tudtad ereszteni.

Az idő telik-múlik, lassan egy hónapja vagyunk itt Jinanban, de olyan érzésem van néha, hogy már egy életet leéltem itt és ezt nemcsak átvitt értelemben gondolom, hiszen vagy háromszor kapott el valami különös dejavu- érzés. Ha kiderülne, hogy előző életemben a kultúrális forradalom ellen küzdő katona voltam, nos, én már azon sem lepődnék meg.

A tanulmányaim izgalmáról annyit, hogy írtunk egy kis szösszenetet valamelyik nap, ami természetesen nem volt bejelentve, úgyhogy kissé kínos volt majd' üresen beadni a papírt. Tanulni tanultam én, de gondoltam magyar fejjel, európai észjárással, hogy azt kérhetik rajtam számon, amit az előző órán tanultunk. De nem. A kínaiak mindig abból íratnak dolgozatot, amit még az órán nem beszéltek meg, kvázi a diákok feladata délutánonként a szó szerinti előretanulás. Jah, igen, ez nálunk tényleg nem szokás. Hozzátéve, hogy az egyetemi éveim alatt egyszer sem tanultam egy héten minden áldott nap, kivéve persze a vizsgaidőszakot, amikor az ember tanul, eszik és eszik és alszik. A suliban amúgy az órákon meg lehet mindent érteni, hacsak nem álmos a szegény külföldi diák, vagy nem csinálna mondjuk valami mást szívesebben.

Múltkor volt például beszédóránk. Páros feladatot kaptunk, hogy mutatkozzunk be egymásnak és utána meséljünk el, mi mindent tudtunk meg a másikról. Kriszti párja egy koreai lány lett, aki ott ül előttünk, de ha lelőttök, se tudom a nevét, Jenő kapott egy másik koreai lányt, aki mindig kapucniban és baseballsapkában veszi az akadályokat. Én pedig, legnagyobb megdöbbenésemre, megkaptam a kis kedvenc koreai barátunkat, aki kínaiul a Li Can Yu névre hallgat, de mindig büszkélkedik azzal, hogy van ám angolra fordított neve is, szóval azt is mondhatjuk neki, hogy Justin. A srác amúgy egy kész költemény, a ruhája, a hanglejtése, állandóan jópofizik, meg játssza a menő, vicces gyereket. A lényeg, hogy kikötötte, hogy ő az én bátyám, mivel ő 23 én pedig, csak 22 éves vagyok. Ez az ázsiai kortisztelet...az idősebbet tisztelni illik, az idősebb meg felelős a fiatalabbért...Hálaistennek, kellett nekem beszerezni egy ilyen sült bolond testvért itt Kínában...áhh Korea sparkling :D

Kriszti a párjával leragadt ott, hogy próbálta neki elmagyarázni, hogy van egy kicsi testvére, aki az utazásunk napján született, a koreai lány ezt úgy dekódolta, hogy Krisztinek gyereke van....Korea sparkling...Jenő meg megtanította a vezetéknevére a kis sapkás csajszit, amit egyébként nagyon szépen visszamondott.

Li Can Yu-vel a Taishan-os kiránduláson sikerült ismeretséget kötni. Akkor a Justin neve után neveztük el Jusztinának, hogy nyugodtan ki tudjuk beszélni, ha ő is ott van. Sajnos, mint utóbb, pont a beszédórán derült ki, hogy a hülye gyerek hallgat rá, mert amikor hátrafordultam Jenőhöz, hogy mondjam neki, hogy Jusztina engem a húgának tart, sajnos nagyon odakapta a fejét.

De Korea sparkling! :D

Egy XXI. századi embernek a fürdőszoba nem jelent kihívást, hacsak nem fél a víztől és a kaszáspókoktól. Hittük ezt mi, de a Mennyei Birodalomban a fürdés is igazi kihívás. Pláne, hogyha a fürdőszobánk olyan neveletlen, hogy naponta vívunk vele véres ütközetet. 

A külföldi diákok kollégiuma arról híres, hogy angol wc van, internetet lehet találni és a kínai fülbemászók csak a nyaralásukat töltik a fürdőszobában, ami szintén van minden szobához. Viszont a fürdőhelyiséggel kapcsolatban, az elmúlt három hétben megfogalmazódott néha bennem egy kérdés: DE MINEK?!

Az első este észrevettük, hogy a tükör feletti fénycső kiégett. Oda se neki, a a villany még ég, egyenlőre nem szólunk a recepción, hogy gáz az van, fény nincs. Pár nap múlva viszont már kénytelenek voltunk ott dekkolni a recepciós lánynál, hogy nem lehet lehúzni a csodás angol wc-énket. Kiderült, hogy a papírt azt beledobni nem lehet, mi meg teljes lelki nyugalommal tömítettük tele klozet papírral az alacsony tűrőképességű csatornát.  Oda se neki, kaptunk úgyis egy plusz kukát és az élet szép megint, egészen a az egyik reggeli mosakodásig. Akkor ugyanis szó szerint kinyitottam a csapot és leköpött a víz... a mai napig nem sikerült rájönnöm, hogy hogyan művelte ezt a fizikai csodát, amikor a víz lefelé folyik belőle és ez meg fölfele köpött...pedig egészen jóban voltunk a csappal, bár örök barátságot még nem kötöttünk.

A wc tartálya viszont fénysebességgel ürül ki, szóval van, amikor nem lehet lehúzni, mert nincs víz. Akkor aztán történik a tartály töltése manuálisan...:D Ez reggelente külön eseményt csinál, bele is kell iktatni a reggeli programba.

De nem ez volt a legnagyobb dobása a csapnak, hanem amikor ki akartam egy pólómat kézzel mosni és a cső, ami csak éppen oda volt illesztve a lefolyóhoz, elmozdult, rám a szívbajt hozva és természetesen pelikánitatóvá avanzsáltatta a fürdőnket. Jah és azt megcsináltatni nem lehet, hanem, amint azt a szerelőfickó közölte, hogy az úgy jó, ahogy van. Másnap már kevésbé volt kedve a fickónak okoskodni, amikor a zuhanyrózsánkat cserélte ki, ami egy fürdésnél a kezemben maradt, a hajamat szépen összevizezve, pedig hajat mosni nem óhajtottam aznap.

Amúgy a víz a csakis kétfajta állapotban üzemel üzemel, jégkockaként, vagy rákfőző üzemmódban. Bár a rákfőző az valami megmagyarázhatatlan okból kedvesebb a vezeték szívének, mert inkább azt használja. Hajjaj, a tavalyiak a Shanda-n meg panaszkodtak, hogy nincs melegvíz...biztos mert az egészet a ShanShi kollégiuma tulajdonítja el!

Visszatértünk az általános iskolába. Legalábbis aszerint, hogy pöttyös hátizsákkal járok be az egyetemre, a délutánokat leckeírással töltöm, (sőt, egyáltalán írással), a koreai osztálytársaim meg inkább hasonlítanak a  nagynövésű felső tagozatosokra, mintsem a huszonéves egyetemistákra. Vége van a kéthetes láblógatásnak, indul a suli...

A szintfelmérő alapján hármas csoportba kerültem a hat fokozatú skálán, ami azért másfél év után nem rossz. Igen ám, de aki funkcionális, meg sima analfabéta kínaiból és beszélni is csak akkor tud, ha nagyon belelendül, hát, úgy bizony szép kihívás. Van nyelvtanos-új szavas óránk( ami hülyeség, mert minden órán van új szó), intenzív olvasás óránk, ahol a kínai írásjelekre megyünk nagyon rá, beszédóránk, nah ez csak holnap lesz és természetesen magnóhallgatás. Ez utóbbi órán valahogy stand by állapotba kapcsoltam magam és észre sem vettem, hogy már elkezdtük a  feladatot, aztán tippeltem valamit, ami jó lett! Vak tyúk is talál néha szemet, de még milyet!

A tanárok aranyosak, jó fejek és 95%-ban értem, hogy nem mogyorót akarnak nekem eladni. Az osztálytársaim között van két spanyol lány, akikkel lehet angolul is kommunikálni vagyunk mi magyarok, össze is tartunk, van egy japán fickó, akiről lerí, hogy japán és a koreai banda, akik mérhetetlenül sokan vannak és a lányok átlagmagassága 155 cm.

A mai egyik feladatunk az új szavak leírása lett volna, de nem tudtuk, hogy 5 mondat kell vele, ötször kell leírni őket, vagy 5 sort kell írni vele. Merthogy mindenki mást jegyzett meg. Jenőnek a maláj szobatársa lefordította és közölte, hogy minden új szóból öt sort kell csapatni. Én, beletörődve, hogy az éjszaka tulajdonképpen olyan szép és nem is értem minek kell aludni, nekiveselkedtem a 33 új szónak, szorozva 5 sorral ugye. Kriszti, a  szobatársam ezenközben levitt a srácoknak két tiramisus sütit, majd néhány perccel később Jenő megjelenik, hogy a maláj szobatársa megint elolvasta és elmagyarázta, hogy nem 5 sor kell, hanem csak ötször kell leírni. Természetesen akkor én már több, mint a felét megcsináltam a soroknak....

Nem is kérdéses, hogy a maláj szobatárs a tiramisus, szupermarket-sütiben fogyasztotta el az utolsó vacsoráját...

Kedveseim!

Aki olvassa a krónikámat, láthatja, hogy naponta születik új bejegyzés és aki ennél is rafináltabb, az látja, hogy irgalmatlan gyorsasággal igyekszem behozni az elmúlt két hét eseményeit. De hamarosan már egységben leszünk a naptárral, mert az idő egyenletesen megy, én meg fénysebességet túlszárnyalva.

Az egész úgy kezdődött, hogy találtunk egy papírt kirakva a kolesz halljában, hogy a külföldieknek kirándulás lesz tartva vala a Taishan hegyre. Mi meg inkább Qindaoba akartunk menni, a tengerhez, ezért mondtuk, hogy köszi, de meglesztek  nélkülünk is. Liu laoshi, aki szervezte a cuccot, megerősített minket, hogy teljesen ingyenes, kétnapos, koszt és kvártély kínai állampénzen. Krisztivel egymásra néztünk és ha már ilyen szépen kértek minket, azt mondtuk, hogy jól van, megyünk. Meg mondtuk, hogy Jenő is jön, de ő még nem tudja, hogy jönni fog...

Másnap este Liu laoshi( Liu tanárúr) tartott egy kis eligazítást. Hétfői napon indulunk reggel, külön busszal, majd a szálláson ebéd, utána városnézés, majd vacsi, pihi, szunya. Másnap 6:40kor(!) reggeli, aztán lábbusszal a hegyhez, mászás, buszozás, felvonó, megint mászás. Legalábbis ez a könnyebb útvonal, mert ezt úgy kell elképzelni, hogy egy égedelem nagy hegy a Taishan, végig lépcsővel és a tetején vannak a templomok, a szuvenírárusok, meg a méregdrága felforralt, majd lehűtött csapvíz. De WC is van, ha valakire éppen rájönne a szükség...A nagyon menő kínaiak az egyébként tíz kilométeres távot 45 perc alatt teszik meg, a leggyatrább külföldieknek hat óra a maximum, mert ez egy verseny, ahol természetesen az első mindent visz. Lehetett választani, hogy a buszos-felvonós dologba vagy benne, vagy lépcsőt mászol. Én elismerem, hogy kacérkodtam a lépcsőzéssel, de aztán a jobbik eszemre hallgattam és buszoztam.felvonóztam, ahogy Kriszti is meg a lányok 98%-a. Jenő meg nekivágott a lépcsős mulatságnak, ahogy a többi srác is.

Tai'an városa nagyjából másfél óra buszozásra van Jinantól, úgyhogy nagyon hamar odaértünk a....háromcsillagos Taishan Hotelhez. Nah, itt volt az, hogy lementem hídba és nem is jöttem fel sokáig, mert valami lepukkant diákszállásra számítottam, ahol a csótányokkal kell társközösségben élni és nem szolgálnak fel kaviárt az étkezésekhez. A hotel szobái gyönyörűek, tévével, kislámpával, vízforralóval a finom jázminteához,ami a szobával együtt jár, tükörrel, szállodapapuccsal felszerelve, egy csupa olyan dologgal, ami a mi kis kollégiumi szobánkból hiányzik.

A kaja a szokásos körbe ülünk, az asztal közepe forog és veszel a legalább húszféle fogásból. Fahéjas kacsa, sült tofu, hal, háromféle leves, az egyik tojásos, a második sztem valami marhahúsleves zöldséggel és még ki tudja mi minden. És ugye pálcikával kellett enni, ami azt hittem, hogy már egészen jól megy, amikor az indiai srác csúfondárosan megjegyezte, hogy kérhetünk ám villát is. Jah nem, ezt Jenőnek mondta...:D

Az aznapi városnézés kimerült abban, hogy elmentünk a hegy lábához, ahol van egy szép kis tó, forrással, szobrokkal, hidakkal és ott jó turistaként csináltuk a szebbnél szebb képeket. Vacsora után kimentünk hárman további városnézésre, ahol is szembesültünk azzal, hogy milyen is igazi kínai kisvárosban fehér embernek lenni. Mert Jinanban már régen nem keltünk akkora feltűnést, mint itt. Látványosan bámulnak az emberek, ha nem érted, akkor kiröhögnek és itt hallottuk először, hogy "laowai", azaz külföldi.

Másnap Liu laoshi beváltotta a fenyegetését és negyed nyolckor indított minket útnak. Az indulópont egy hatalmas térre esett, ahol már rengeteg iskola képviselői felsorakoztak és a közeli focipályán melegítettek be a sportolók, vagy sportolónak álcázott kínaiak, közülük nem egy volt kis atlétában és rövid sortban, hajlott kora ellenére( a látvány megér egy misét). Amíg itt várakoztunk, a mellesleg tűző napon, összeismerkedtünk a koreai lányok egy csapatával, az orosz lányokkal, akik nem tudnak angolul és egy kivételesen buggyant koreai sráccal, aki valamennyit gagyog angolul, valamennyit kínaiul és gyönyörűnek gondol minket. És Jenőt is kivételesen jóképűnek találja, amivel természetesen a mai napig cikizzük szegényt... A koreai srác ellenben mutat kissé feminin vonásokat és mivel Justin az angol neve, el is neveztük Jusztinának. Persze, csak ha éppen ő is ott van és róla pletykálunk:D

A verseny végülis csak elindult, de miután kicsit átgrilleződtünk a napon, hatalmas konfetti-tűzijátékot lőttek fel és elindult a tömeg, valami kínai popsláger szolgáltatta a megfelelő zenei aláfestést. Ez mind olyan szép volt és közösségi, hogy azonnal a  megfelelő hangulatba kerültem.

Kiderült, hogy az egy kilométeres séta mindössze egy emelkedő volt az aszfaltúton és már meg is érkeztünk a buszhoz. Csalódás pedig nem ért, mert a busz ugyan csodálatos helyen ment föl a hegyre, végig hullámvasút érzésünk volt, mert ugye a hegyre csak szerpentint lehet kiépíteni. A felvonó pedig....gondoltam, olyasmi lesz, mint a magyar libegő. Hát sokkal, de sokkal jobb! Be kell szállni egy nyolc személyes kis kabinba, ami becsukódik, majd, mintha  a repülő készülne felszállni, elkezd gyorsulni és egyszerre csak észreveszed, hogy alattad van a kétszáz méteres szakadék. Bevallom, együtt visítottunk a koreai lányokkal, amikor éppen irányt váltott a kis fülke. Amikor felértünk, gyönyörködtünk a csodálatos panorámában és felmentünk a templomokhoz. Rengetegen voltak, mivel a Taishan Kína egyik szent hegye. Útközben megtapasztaltuk a fehér ember egyediségét Kínában, többször megállítottak minket, hogy nagyon szépek vagyunk és közös fotót szeretnének csinálni velünk. Férfiak, nők, idősek, gyerekek bámultak bele az arcunkba, engem egyszer megszólítottak oroszul is, merthogy a fehér ember vagy orosz, vagy amerikai. Bár érdekes, hogy ízből kilenc kínainak nem kell magyarázni, hogy hol van Magyarország, hanem bólogat, hogy ismeri.

Mindegy, aki a Shanshi-re megy, menjen kirándulni a Taishan hegyre, mert az ember egója a fellegekbe szökken!

Nagyjából este 10 óra felé futott be a hipergyors vonat Jinan pályaudvarára. A vonatútról annyit, hogy alig vártam, hogy lássak még többet az országból, de nagyjából olyan volt, mint a repülőn. Néhány kivilágított épülettől eltekintve nem láttunk semmit az ablakokon! Nah, amikor kiszálltuk, meg is jegyeztük mindhárman,  hogy a pekingi pára a közelébe sem ér a jinaninak. lekászálódtunk csomagostul a vonatról és mit se törődve az orbitális gőzfürdővel, nekiálltunk taxit keresni. Jah, előbb még le akartunk menni a földszintre lifttel, merthogy a sok csomaggal kissé nehézkes lett volna még a mozgólépcsőn is. Igen ám, de arra sündörgött egy biztonsági őr féle és vigyorogva mutatja, hogy nem használhatjuk a liftet. Legyünk bizakodóak és gondoljuk azt, hogy csak azért, mert mondjuk rossz és nem azért,  mert nézni akarja, ahogy a laowai-ok küszködnek a sok cuccal. Mindenesetre mehettünk a mozgólépcsőhöz, majd az akkor már kihalt pályaudvaron megtaláltuk a taxiállomás-szerűséget.

Nagyjából olyan hat-hét kocsit kell elképzelni, ahogy állnak egymás mögött, a sofőrök meg ott beszélgetnek egy csoportban. Nah, ahogy minket megláttak, egy pillanatra csönd lett, majd az összes egyszerre kezdett kiabálni, mutogatni, magyarázni. Az én kezemből az egyik már kikapta a bőröndömet , a másik már tessékelt volna be minket a kocsijába. Mi eleve úgy terveztük, hogy két kocsival lenne érdemes menni, mert hárman vagyunk, fejenként legalább három csomaggal, tehát hacsak nem hoznak egy minibuszt, a jósiten se tuszkol be minket egy autóba! Hát nem úgy a kínaiak...:D

Kiderült az egyik fickóról, hogy nem is taxisofőr, hanem rendőr és csúnyán elzavarta a sofőrt, amikor már vette volna el a táskáinkat. Nah aztán hoztak egy kocsit, amibe a rendőr utasítására már berakták hátra a nagy bőröndökből kettőt, egyet pedig a hátsó ülésre, ahová még a laptoptáskákat, kis bőröndöket is valahogy beszorították. Mi, Krisztivel, a hátsó ülés maradékán osztoztunk, Jenő meg ment előre.

Útközben néhányszor esett csak a fejemre Kriszti laptop táskája....D

A pályaudvar és a kolesz kb. háromnegyed órás utazás volt, mivel a sofőrünknek gőze sem volt arról, hol is van a Shandong Normal University kollégiuma. Hiába mutattuk neki a címet, hiába mondtuk kínaiul, hogy a külföldi diákok kollégiumába mennénk, azt se tudta. Már vagy kétszer megjártuk a Wenhua Donglu-t( az utcánkat, ahol vagyunk) amikor sikerült megkérdeznie az egyik járókelőtől, hogy merre is menjen. Ahány magyar már volt a ShanShi-n, gondolná az ember, hogy már ösztönből odavisznek és csukott szemmel is odatalálnának..

Miután kikászálódtunk a taxiból, bementünk és villámgyorsan regisztráltak minket, aztán elküldtek aludni, mondván, hogy biztos fáradtak vagyunk.

A koliban négy emelet van....mi Krisztivel természetesen a negyediken lakunk. :D lift nincs :D Jenő bezzeg a harmadikra kapott helyet, egy maláj srác mellé.

A szobánk. Viszonylag nagy, két ágy van benne, két íróasztal, két éjjeliszekrény, meg egy polc, meg egy tv. Jah meg ablak meg ajtó. Az előszobában van egy beépített szekrény szerűség és onnan nyílik a fürdőszoba, angol wc-vel, mosdóval és zuhanyrózsával. Nincs leválasztva a zuhanyzó rész, ami nem baj, csak éppen kacsaúsztató lesz a fürdőszoba, miután valaki megfürdik. Utóbb megnéztük Jenőék szobáját. Náluk persze plazmatévé van és hatalmas fürdőszoba és persze lejjebb is vannak egy emelettel, de hát jön még kutyára teherautó! :D

Azaz Peking üdvözöl téged!

Helyi idő szerint, úgy fél kettőkor, egy órás késéssel megérkeztünk a Császárok Földjére!

Akkor már nagyon izgatottak voltunk, ugyan hová is utaztunk ennyit és hova tett le minket a repülő! És igen, itt vagyunk a világ másik felén!

Miután sikeresen megtaláltuk a csomagokat, elkezdtük keresni a ránk várakozó kínaiakat. Merthogy Kriszti többszöri nekifutásra lelevelezte a Beijing-i egyetemmel, ahol regisztrálnunk kell, hogy várjanak minket a reptéren. Elméletileg három napot akartunk tölteni Pekingben, hogy megnézzük a várost, meg túristáskodjunk egy kicsit, de hát eltervezni valamit Kínában nem ajánlatos. Vagyis a kínaiak tervei szerint alakul majd minden.

Kiértünk az érkezési csarnokba és senkit nem találtunk, aki külföldi diákokat keresett volna! Nah akkor ilyedtünk meg először egy kicsit. Ugyan késett a gép, de azt hittük, ezt ők is tudják, mert Kriszti megírta nekik a járatszámot is. Már éppen azon voltunk, hogy fogunk egy taxit és bemegyünk a városba egyedül, amikor előkerült két kis kínai, szemüvegben, hogy értünk jöttek. Betuszkoltak minket egy Buickba és nekivágtunk a városnak!

A Budapest-Ferihegy táv nagyjából a harmada a Pekingi Nemzetközi Reptér és Peking olyan területe között, ahol emberek laknak, úgyhogy vagy háromegyed órába telt, mire bejutottunk. Útközben pedig a Beijing hunajing ni szólt a kocsiban, ami megteremtette bennünk a kellő izgalmat és ha csak egy villanásra is, de láttam az olimpiai Madárfészek stadiont és a Vizeskockát.

Mondjuk, azt még mindig nem tudom, Pekingnek melyik külkerületébe kerültünk, de az biztos, hogy a központtól nagyjából egy órás buszozásra voltunk. Az egyetem (gondolom) egyik campusa, ahová bementünk, hatalmas, nagyjából a Műegyetem campusának ötszöröse. Egyenesen az külföldiek átmeneti szállására vittek minket, majd ott próbáltuk elmagyarázni nekik, hogy mi két éjszakát maradnánk Pekingben, nem pedig egyet. Nah, itt volt az, hogy totális értetlenséget láttunk az arcokon, hogy az nem lehet. De hogy mi kifizetnénk. Nem, akkor sem lehet, mert ez nem hotel. : Aztán feladtuk, mondván, egy év alatt biztosan jövünk még Pekingbe és majd felfedezzük tüzetesebben. Annyit dekódoltam nagyjából, hogy Peking nagyon nagy város és talán közelebb áll a nyugati stílushoz, mint pl. Jinan, ahol most vagyunk.

Sikeresen elértük, hogy vegyenek nekünk vonatjegyet, másnap estére. Nem hittem el, hogy a baromi gyors vonatra kaptunk jegyet, mindössze 123 juanért, ami kínai testvérek között elég baráti ár.

Első este elmentünk sétálni egyet, meg kerestünk valami szupermarketet, hogy vegyünk vizet legalább, mert ugye egész Kínában nem lehet meginni a csapvizet. Vagy meg lehet, de utána akár mehetsz is a kórházba :)

Kína utcái esténként zsibvásárrá (by.:Kriszti) változik. Kiteríti mindenki a kis pokrócára az árut és adnak, vesznek, alkudoznak. Itt vettem egy fülbevalót, aminél nagy vagányan lealkudtam 5 juant és így került 120 forintomba.

Másnap megnéztük a Tainament. A Tiltott Várost is meg akartuk, de annyira fáradtak voltunk és Peking levegője is kissé üvegházhatású, úgyhogy ezt és későbbre halasztottuk.

Nah a Taiamen. Azt reméltük, hogy találunk ott europid típusú embert, mert hát mégiscsak a főváros és egy nevezetesség, tehát esélyes a dolog. Mert hogy hirtelen kellett valami kapaszkodó a kultúrsokk elől és jólesett volna európai vonásokat látni. Kérem szépen...a Tianamen téren csak mi voltunk fehérek!!! Mellesleg én régen láttam akkora tömeget, de hát ehhez hozzá kell szokni :D Meg a borzasztó, gyilkos párás meleghez. Nem tudom, lehet, hogy éppen egy ilyen napot fogtunk ki :)

A térre már a bejutás sem egyszerű, mert mindenhol rendőrök állnak és átvilágítanak, amikor bemész. Mao elvtársot is meg akartunk nézni, de mivel itt szó szerint kilométeres sorok álltak, ezt is kihagytuk.

Nah aztán összecuccoltak minket és kiraktak, cirka három órával a vonat indulása előtt a pályaudvarra. Nos, itt volt az a perc, hogy felkiáltottam magamban: Ez lenne az a koszos Kína?! A vasútállomás ugyanis hipermodern, tiszta, csillog-villog és természetesen hatalmas. Itt is becsekkolás van, mint a repülőn, át is világítanak és ahogy kiírják, hogy lehet beszállni, az összes utas egyszerre kezd a kapunál tolongani. Mert a sorban állás Kínában ismeretlen fogalom. Ezért is van, hogy gyakran mi csak ácsorgunk és várunk a sorunkra, a kínaiak meg beelőznek, lökdösődnek közben, meg persze röhögnek rajtunk. :)

Nagyjából két órás vonatozás után leszálltunk Jinanban, de ami ott történt az első percekben, arra még most is vigyorogva emlékszem vissza.... de az már egy másik bejegyzés hehehe

Nos, Kínába lehet menni repülővel, vonattal, kocsival is meg lehet próbálni, meg gyalog is, aki nagyon bevállalós. De repülővel a legkényelmesebb...

Aug.26-án hagytuk el Budapestet, délután fél hatkor. Persze, miután szó szerinti könnyes búcsút vettünk a családunktól. De minél fájdalmasabb a búcsú, annál édesebb a viszontlátás:)

A KLM légitársaságot és a holland légikisérőket melegen ajánlom mindenkinek,kedvesek, jófejek és vigyorogva magyarázzák a mentőmellény használatát. Amszterdamig nem volt semmi érdekes, a reptér gyönyörű szép, de hatalmas nagy. Legalább 15 percbe került, amíg átvándoroltunk a kapunkhoz, ahol már népes ázsiai különítmény várta a beszállást a gépre. Nah itt volt az a pillanat, hogy IGEN, tényleg megyünk Kínába!

Ez az izgalmas fíling rögtön alábbhagyott, amikor felszálltunk. Ugyanis a pilótánk nyilvánvalóan vagy keménykedni akart, vagy be akarta hozni a késésünket, de tíz méteres lassú gurulás után felrántotta a gépet a fellegek felé. Akkor hittem azt, hogy olyan messzire megyünk, hogy egy másik bolygó az uticél... De utána már meg sem kottyant az egy-két turbulencia...Jah, de megkonnyant, amikor épp akkor jött, amikor az embernek wcre kellett menni :P

Az éjszakai repülés tulajdonképpen nagyon kényelmes, mert ugye alszik az ember, már, ha tud. :) De mivel le vannak húzva az ablakok, nem látsz semmit a tájból, nincsen utazás érzése a dolognak. Lehet filmet nézni az előtted lévő ülés háttámláján lévő kis monitoron, zenét hallgatni, tévézni, van saját fejhallgatód. És sikerült pont a vészkijárat előtt ülni, ahol nagyobb a hely a lábnak. Itt nem is történt semmi érdekes, leszámítva, hogy majdnem beszorultam a wcbe :) Természetesen turbulencia idején...

Üdvözlök ezennel minden kedves  olvasót, aki volt olyan idióta, hogy idemerészkedett!

Ez a Kínában töltött egy évem krónikája lesz, amikor is beszámolok nektek arról, milyen is a világ másik felén, ahol az emberek forró vizet isznak, napernyővel járkálnak és a zsebkendőt soha nem használnak :) Vagy legalábbis orrfújásra nem.

Az egész úgy kezdődött, hogy megnyertem egy EU ösztöndíjat, hogy egy évig kínai nyelvet tanulhassak egy kínai egyetemen. Rengetegen pályáztunk, ezért kész csoda, hogy megkaptam, mert emlékezetem szerint még a jelentkezési lapot is rosszul töltöttem ki.  Jinanba kerültem, ami Pekingtől délre található és ezenfelül nevezetes hely, ugyanis minden évben legalább három magyar diák tanul itt. Ezért aztán nem is nagyon lepődnek meg, ha megmondom nekik, hogy Magyarországról jövünk :)

Jövünk, ugyanis hárman vagyunk itt, Kriszti, Jenő és én. Meg állítólag jön majd egy magyar srác még.Azóta kiderült, hogy nem jön, mert nem fogadta el az ösztöndíját. Vagy valami más miatt ... :)

Aki Kínába készülődik, és netalántán másfél hónap múlva tudja meg, hogy indulás van, egy csomó elintéznivalója lesz. Egyáltalán a jelentkezéshez is HIV teszt szükséges, hogy nem viszel-e valami kórokozót a Mennyei Birodalomba. Vízum kell, meg oltások, meg lerendezni az itthoni ügyes bajos dolgokat.:) De megéri, mint utóbb ki fog majd derülni!