Ahol az emberre ferde szemmel néznek

Jinan egyik fő látványossága az Ezer Buddha hegy és mivel most volt rá időnk, pénzünk energiánk, meg is tekintettük.

Délelőtt tíz óra fele terveztük Krisztivel az indulást, bár a hegy itt van tőlünk úgy öt percre busszal, azért gondoltuk, hogy nem lesz ez olyan kis túra, már csak a Qianfoshan méreteit elnézegetve is. Viszonylag könnyedén odataláltunk, vettünk belépőjegyet, (30 yuan) és nekivágtunk. A hegyre több úton is fel lehet jutni, több bejárata van, az égtáj szerinti elnevezés itt nagyon dívik, pl. Keleti Kapu, Északi Kapu. Nem tudni, hogy miért, de bármelyik kínai el tudja mondani neked rögtön, hogy merre van kelet, vagy nyugat. Ha pl útbaigazítást kérsz tőlük, sosem mondják, hogy fordulj balra, hanem, hogy fordulj keletnek. Áhh!

Az eleje az útnak még egészen kedélyes, pár kis lépcső, rengeteg növény, botanikus kert, kis padok. Csakhogy pár perc után elérkeztünk egy nagyobb térre, ahova fogalmam sincs, hogyan verbuválódott össze annyi ember! A fák alatt, a Buddha-szobrok között megszámlálhatatlanul sok szuvenírárus, a színes legyezőtől kezdve a szappanból kifaragott Buddháig mindent lehet kapni. Ékszerek, füstölők, kis sziklák felirattal, szerencsehozó piros csomó, szélcsengő, minden, ami szem szájnak ingere.

Az egyik kis templomba külön belépő kellett, de oda is bementünk és nem is bántuk meg. Egy hatalmas Buddah-szobor néz le a belépőre, körülötte egy tó, ahol további, már kifestett szobrok sorakoznak. A levegőben gyönyörű zene szólt, füstölők édes illata töltötte be a levegőt. A szobor előtt rengetegen imádkoztak, először meggyújtották a füstölőt, majd letérdeltek és meghajoltak a hatalmas szobor előtt.

Miután a templomból kikeveredtünk, tovább hömpölyögtünk a tömeggel a hegy teteje felé, viszont egy elágazásnál találtunk egy másik utat, amiről reméltük hogy fölfelé visz majd. El is indultunk ezen az úton felfelé a lépcsőkön, viszont nem tudtuk, hogy ez olyan út, ahol a végén már szó szerint mászni kellett. Igen ám, és a lépcsők pedig annyira lecsiszolódtak a sok használat után, hogy könnyen visszacsúszik az ember. Volt egy rész, ahol annyira sima volt az emelkedő, hogy szó szerint csúszdázni kellett, hogyha lefelé akartál menni.

 A lefelé mászás már könnyebb volt, de annál veszélyesebb, főleg hogy többször is megcsúsztam a köveken, de hála a szuper egyensúlyérzékemnek és a környező fagágaknak, amelyekben meg tudtam kapaszkodni, nem zúztam össze a koponyámat. Legalábbis eddig.

Lefelé pedig megtudtuk, mit is jelent Kínában a tömeg. Végeláthatatlan sora az embereknek, de nincs lehetetlen. Ha valaki meg akarja bámulni a külföldit, azt a tömeg ellenére is lehet, ha valaki enni akar, de egész egyszerűen lehetetlenség odaférni, az is lehet. Ha valaki a rengeteg ember között akar fényképezkedni a zaklatott külföldivel, semmi akadálya.

Viszont kiderült, hogy az Ezer Buddha hegyen épp csak a lényeget, a hatalmas aranybuddhát nem láttuk, tehát a hely még további felfedezésre vár.

Jah és nem utolsósorban a naptár szerint pont a Két Kilences Ünnepén, az ősök ünnepén mentünk, amikor az egészség és a szellemek elűzése végett hegyet kell mászni. Nem is kell ide kalendárium, annyira kínaiak vagyunk már, hogy az ösztöneink is vezethetnek minket! :D