Ahol az emberre ferde szemmel néznek

Január közepére véget ér a vizsgaidőszak a külföldi diákoknak és miután mind sikeresen vettük az akadályokat, boldogan készültünk a ránk váró hat hetes téli szünetre. Mi nagyon furfangosan úgy gondoltuk, Dél-Kelet Kína majd elég meleg hely lesz, mert nem akartunk kopogósra fagyni a jinani zord hidegben, másrészt Ray meghívott minket a szülővárosába, a Fujian tartomány-beli Wuyishanba, úgyhogy az uticél szépen adta magát a mi terveiknek.

Már a vonatjegyvásárlás sem sikerült zökkenőmentesre, hiszen éppen a kínai Holdújév előtt indultunk, amikor is minden kínai utazni akar a családjához, tehát mi ketten álltunk szemben a milliárdos, ázsiai tömeggel. Kínában a vonatjegyeket nyolc nappal előtte érdemes megvenni, különben egészen egyszerűen nincs jegy. Ez természetesen nem vonatkozik a high-speed vonatokra, azokra mindig van hely, de jóval magasabb áron. Azért Ray segített és volt néhány igazán jó fogásunk, például repülővel mentünk Shanghaiba, ami olcsóbb volt, mintha a villámvonattal utaztunk volna. Én előbb akartam hazajönni, tehát nekem plussz két jegyet kellett venni, még éppen hogy az utolsó pillanatban.

Várakozással telve és nem kevés csomaggal indultunk neki. Már a reptérre való kijutásból is izgalmas kaland kerekedett, ugyanis a reptérbusz helyett az illegális kisbuszra szálltunk fel, néhány bátor kínaival. Nem örültünk, hogy a bátor kínaiak arcán is azt a fajta rövidzárlatot észleltük, mint amilyen arcot mi is vágunk néhány hallgatás órán. De itt Kínában kaland az élet! Végül aztán elértük a repteret, ami gyönyörű és modern építésű,de temetői hideg légkörével gyors becsekkolásra késztetett minket, hogy aztán elrepüljünk az izgalmas világvárosba.

Shanghaiban eltöltöttünk pár napot, ami mindig felejthetetlen és most sem szűkölködtünk izgalmakban. Éppen a Nanjing Roadon vásároltunk, amikor Kriszti észrevette, hogy nincs meg a bankkártyája. Előtte még használta egy tíz metrómegállónyira lévő ATM-nél, valószínüleg ott hagyta el. Visszamegyünk és mondjuk a biztonságiaknak, hogy keresünk egy kártyát és ....csodák csodája, megvolt. Valaki megtalálta és leadta. Nem tudom, hogy otthon számíthattunk volna e erre....

A negyedik napon felkerekedtünk újból, hogy nekivágjunk a 11 órás vonatozásnak, ami után a festői Wuyishanba érkezünk. Hegyek, folyók, patakok, völgyek, Wuyishan igazi tündérország, Dél-kelet Kína igazi büszkesége, a bogárevésen és a tartománybéli sokszínű kínai dialektus-használaton kívül. Ray ugyan előre figyelmeztetett minket, hogy esőt mondanak,de mi fittyet hánytunk rá, már nagyon kirándulni akartunk. Most már kinyilváníthatjuk, naivitásunkat még nem sikerült leküzdeni Kínában...

11 óra a kínai vonaton. Újév előtt. Újabb olyan élmény, amin röhögnek majd az unokáim.

A vagonok megteltek kínaiakkal, hatalmas bőröndökkel, szatyrokkal, táskákkal és két magyar lánnyal, akik valahogy belekeveredtek ebbe a forgatagba. Kiabáló kínaiak tolonganak a vagon kis folyosóján és teljes lelki nyugalommal taszajtanak meg a nehéz cuccukkal. Sorbanállás? Az meg mi? Lökdösődni, tülekedni, a másikba belebokszolni, az a menő! Ezzel egyébként nem árt óvatosan bánni, hisz ez lehetne akár valamilyen elfojtott agresszió kinyilvánítása a kínaiak részéről. Van olyan itt még, amin meglepődök? Nem, nincs.

Mikor végre megtaláltuk a helyünket és el is cseréltük, hogy egymás mellett ülhessünk, megkezdődött a menet. Az órák csigatempóban csoszogtak előre, én jobbára azzal múlattam az időt, hogy Jenőnek panaszkodtam sms-ben, Kriszti ezt sokkal ügyesebben és költségkímélőbben oldotta meg és nekem panaszkodott. Én ugyan már megtettem egy ilyen utat Shanghaiból Jinanba, de neki ez még új volt. A lábunkat kinyújtani nem tudtuk a csomagjaink miatt, amik nem fértek már rá a polcra a fejünk felett. Kissé Időközben a kínaiak már előszedegették a szokásos vontatkajákat, mint például az instant leves, a csirkeláb és egyéb szárnyas részek, a csomagolt virsli és a disznóláb. Mindez igencsak jellegzetes illatkompozícióba rendeződött, magyarul nem elég, hogy nincs hely, meleg van és még büdös is. Beszélgetni nem sok kedvünk volt az utazó kínaiakkal, de a vége fele csak szóba elegyedtünk az egyikükkel, hogy megtudjuk, mikor is kell leszállni. 11 órás, felejthetetlen vonatút után, végre megérkeztünk, Ray és pár barátja már a peronon várt minket és megindultunk Ray családjának  háza felé.

Nos, látszólag egy teljesen normális helynek tűnt. Alul boltok számára fenntartott hely, az első emeleten a család lakik, a második emeleti részt pedig vagy raktárnak használják, vagy kiadják albérletbe. Igen ám, csakhogy az egész tárva nyitva. Az utcáról mész be a házba és nincs ajtó, amikor felmész, akkor se. Ez először csak feltűnt, nem hittem volna, hogy ez bármi gondot okozhat.

Ray családja nagyon szívélyesnek bizonyult, apuka, anyuka és Ray tíz éves kisöccse is. De feltűnt, hogy egytől egyig mind kabátban vannak a házban. Aztán kiderült, hogy miért. Nincs fűtés. Semmilyen. Wuyishanban ugyanis nem szokott ilyen hideg lenni, ezért nem is használnak az emberek fűtést. Mi vendégek vagyunk, a mi szobánkba tettek egy ágymelegítőt, ami igazán remek találmány, de még az sem volt elég.

Hat napot töltöttem Wuyishanban és életemben nem fáztam jobban, mint eme hat napban. Nappal teljesen felöltözve, kabátban, sapkában ültünk a nappaliban, pokróccal betakarózva, mint két nagyi, éjjel két pulóverben aludtam az ágymelegítő alatt. Hajat mosni nem mertem, mert rettegtem, hogy vizes hajjal üljek a hajszárító alatt.

Az első napokban az eső hol zuhogott, hol idegesítően szitált. Ennek ellenére bemerészkedtünk a városba körülnézni, vásárolni. Wuyishan központja nem túl nagy, de annál barátságosabb. Igazi vidéki kisváros, tulajdonképpen a kialakítása nem sokban különbözik az otthoniétól.

Az emberek már mind a Chunjie-re, vagyis a Holdújévre készülődtek, ezt úgy szűrtük le, hogy lépten-nyomon félig halott kakasokat cipeltek, vagy a ház előtt, igen látványosan, csirkét bontottak. Az ünnepi készülődés aztán még eltartott pár napig, az év utolsó napján pedig takarítás, sütés-főzés, a töménytelen piros szimbólum elhelyezése és természetesen a tüzijátékok beszerzése volt a fő feladat. Ugyanis újév napján addig nem kezdődhet el az ünnepi vacsora, amíg hatalmas zajt nem csaptunk. Ez úgy nézett ki, hogy korán, olyan délután öt óra fele egész Wuyishanban és egész Kínában több ezer rakéta ünnepelte az új évet, a Sárkány évének beköszöntét, utána pedig a családok együtt elfogyasztották a vacsorát. Utána Ray, Kriszti és én karaokeezni mentünk, de meghagyták, hogy éjfélre jöjjünk meg, mert megint tüzijátékozni kell. Miután mindezen izgalmak végére értünk, Ray még félálomban figyelmeztetett minket hogy reggel meg ne ijedjünk. De miért? Hihetetlen, de  megint tüzijátékozni akartak!!!

 Újév napján eleget tettünk a hagyományoknak és elmentünk rokonlátogatóba, a Wuyishan melletti kis faluba. No, ide még előttünk biztos, hogy nem jött fehér ember! Nagy érdeklődéssel nézegettek minket és állíthatom, itt ebben a pici lerobbant faluban ettük a legjobb, dél-kínai ételeket  bár a disznólábat itt is lelkesen kínálgatták. Krisztivel mi megállapodtunk, hogy a magyar ember nem eszik disznólábat. (Bocs, a disznólábat evőktől!)

Ebéd után, ahogy az időjárás is megengedte már, elindultunk valami hegyet megmászni, mert állítólag a tetején buddhista kolostor lészen és ott imádkozni akart a család. Csodálatos természeti környezet, bambuszerdők, kis patakok, igen, Wuyishan kezdte a normális arcát megmutatni. A terep odafelé kemény volt, bár csupán lépcsők vezetnek fel, de abból aztán nincs kevés. Mi is végigcsináltuk a szertartást az egyik szent helyen, a templomban viszont már csak Ray és a szülei. Majd, miközben ereszkedtünk lefelé a hegyről, eszembe ötlött az a remek gondolat, hogy a hegyekre építeni kéne egy nagy csúszdát és azon lehetne leszánkázni, nem pedig a csúszós, pici, instabil lépcsőkön lemászni. Sokkal nagyobb élvezet egy jó csúszás, mint a csúszás-mászás-zuhanás-szörnyhalál.

Hat nap után, még kissé mirelit állapotban, de már olvadozva ültem a  vonatban és robogtam észak felé, mert ott jó meleg van...Kissé csalódott voltam, hogy a szép Wuyishanból az maradt meg, hogy fáztam. De sebaj, majd még vissza is mehetünk... de majd inkább nyáron.