Ahol az emberre ferde szemmel néznek

Már otthonról hallottam Shanghai hívószavát és egyszerűen tudtam, hogy imádni fogom. Mert hát Jinanban jó ösztöndíjas diákként tanulni, de Shanghaiban jó lenne leélni egy életet.

Október elején kezdtük el tervezni Klaudiával, aki Shanghaiban tanul, hogy valamikor mindenképpen meglátogatom, de miért is várjak a félévközi nagyszünetig? Shanghaira nagyon kevés az egy hétvége, de már nagyon szerettem volna látni Klaut, meg szeretném majd a Kínában tanuló ismerőseimet is mind látni az egy év folyamán, amit kint töltünk.

Nagy sokára végre elérkezett a várva várt nap. Előtte persze mentek az előkészületek meg a gondolkodás, szállás, vonat, programok meg miegyéb. Abban állapodtunk meg, hogy péntek reggel indulok a hipergyors vonattal tizenkettőre érek be a Hongqiao pályaudvarra. Visszafelé vasárnap indulok el majd este a hiperlassú magyar stílusú prolivonattal vissza a fél országon keresztül Jinanba. Szállás kérdésében pedig arra gondoltunk, hogyha Klau szobatársa nem megy el, akkor megyek a Tongji Guest Houseba, ami ugyan drága, de legalább közel van.

Péntek reggel a zuhogó esőben és még sötétben indultam útnak. Miután elértem a Jinan Nyugati pályaudvarát, (természetesen előtte a szakadó esőben vitatkoztam a taxissal az  általa felkínált horribilis viteldíj miatt) könnyedén becsekkoltam és megtaláltam a helyemet. Az a jó a kínai hipervonatokban, hogy minden kézenfekvő, szép, átlátható, nem kaotikus, még a laowai sem tudja eltéveszteni.

Miután gond nélkül odaértem, (mellesleg ez is öt óra zötykölődésbe telt), felszálltam a shanghai-i metróra. Nah igen, most is jön egy vonás Kína mellett. Rengeteg metróvonal van, úgy behálózza az országot, mint a pókháló. A metró gyönyörű, tiszta, bliccelni lehetetlen, ugyanis nem jegy van, hanem beléptetőkártya, aminek az ellenőrzése után enged be az ajtó. Lehet egy útra is kártyát venni, csak annyi a teendő, hogy be kell pötyögni az automatának, hogy hova szeretné menni, fizetni és megkapod az egy útra szóló kártyát, amit aztán a kijáratnál eltűntet a kijáratnál lévő kiengedőajtó. Érdekes módon a metrózás jobban megviselt, mint az öt óra vonat, de mentségemre legyen szólva a Hongqiao-Tongji Egyetem között nagyobb távolság van, mint a Köki-Újpest-Központ és ez még nem is a leghosszabb út!

Klaudiával a megbeszéltek szerint péntek este bulizni mentünk. Választásunk egy Sky nevezetű helyre esett, állítólag hatalmas partik színhelye minden hétvégén. Nos, előre lelőve a poént, az is volt!!! Hatalmas, egészéjjeltáncolós, nemzetközi party! Rengeteg külföldi volt ott, diákok, üzletemberek, kínai aranyifjak, eleinte meg is döbbentünk a ruhák, sminkek, hajak igényességén, hálistennek mi sem szakadt melegítőben mentünk oda. Összehaverkodtunk jó pár emberrel. köztük Klau egyik ismerősével, Eva-val és három kínai sráccal, akikre gyanakszom, hogy koreaiak, az arcuk alapján. Hittétek volna, hogy egyszer majd különbséget tudok tenni japán, kínai, koreai és mongol ferde szem között? Én ugyan sose.

Az egyik kedvenc részem az éjszakafolyamán, hogy egy erőteljesen modell külsejű csaj odabillegett hozzánk, és kérdezte : Ez a topmodellek asztala? Nah erre nem tudtunk se köpni, sem nyelni, csak vigyorogni. A csaj továbbment, mikor mondtuk neki, hogy mi csak itt ülünk. Ezután viszont egy magas, baromi gazdagnak látszó kínai csóka intett nekünk, hogy jöjjünk, mi meg néztünk egymásra, hogy ez meg mi a fenét akar. Mentünk is, de csak egy másik asztalhoz vezetett minket, körülöttünk meg csupa modellkülsejű csaj illegett. Mi meg vártunk és spekuláltunk, hogy mi fog itt történni. Modellmegbeszélés van és mi véletlenül odamentünk egy lefoglalt asztalhoz? Vagy a pasas itt gyűjti be a modelljeit és mi, mint két külföldi lány, megtetszettünk neki? Mindenesetre elment, bár később még láttuk a pasast, de nem jött értünk vissza, ahogy a többi lányért se. Szóval, még nem vagyunk topmodellek Shanghaiban...D

Másnapra a Bund és a Nanjing Road volt betervezve. Sajnos, Shanghai úgy döntött, hogy bemutatja nekem, hogy milyen változatos is az időjárása, ugyanis pénteken az új bőröndben landolt a pink télikabátom, annyira meleg és párás volt a levegő, szombaton kellett az esernyőm a szitáló-szemetelő eső miatt, vasárnap meg csak úgy szikrázott a napsütés.

Az időjárás viszont a tényeken nem változtat, hogy Shanghai milyen gyönyörű. A tv torony és a körülötte lévő épületek egytől egyig építészeti remekművek. Bár még vissza kell mennem megnézni kivilágítva éjszaka,de ami késik, nem múlik! Ezután elmentünk az óvárosi részbe, ami egy szó szerinti szuvenír-becsületvesztő. Gondolom arra mennek rá, hogy a hülye turista majd megvesz mindent, amit csak lát, és külföldieknek szánt áron kínálnak mindent.

Másnap megnéztük a Jing An templomot, ami a sok felhőkarcoló között terül el, szabályos korok közötti időtlenséget hirdetve, majd a People's Square-t és láttam egy Shanghai-i színházat is, plázák és lusxusboltok végtelen sora között.

A pálmafák, a napsütés és a felhőkarcolók látványától azt hittem, hogy Los Angelesben vagyok, bár még sohasem jártam ott. Csak a sok kínai írásjel árulkodott arról, hogy ez bizony Ázsia. Egyetlen dolog, ami feltűnt, hogy a városnak már külön hangulata van, parányi kis sziget a nagy birodalmon belül, nincs már meg az az igazi Kínában vagyok érzésem. Ezt én cseppet sem találom rossznak, hiszen talán már mondhatom, hogy ismerem Kína igazi arcát, de viszont egy külföldi csak ezt a csillogást látja és ez bizony csalóka kép erről az országról. De Shanghai az Shanghai, nem is érdemes ezen változtatni.

Nos, a visszaút. Gondoltam,spórolás és tapasztalatszerzés céljából kipróbálom a normál kínai vonatot, ami összesen 13 óra alatt ér fel Jinanba. Én már csak ülőhelyet kaptam, pedig kipróbáltam volna azokat a hálókocsikat is, merthogy egész éjszaka vonatozni kellett. A vonat nagyjából úgy nézett ki, mint egy magyar, szocreál, Balatonra menő jármű, külön ülésekkel és helyjegyekkel. Én gyorsan megtaláltam a magam helyét, az ablaknál egy négyes ülésben, ahol már ült egy velem nagyjából egykorú srác, akivel elkezdtem beszélni és egész jól meg is értettük egymást. Olyan éjfél fele már nagyon álmos voltam a három napos táncolás-városnézés után, ahogy ő is és mivel mellettünk nem ült senki, közöltem vele, hogy ez az én térfelem, ez a tied, ő ráborult az előtte lévő asztal felére, én meg a másikra, mint amikor a padra borulunk rá a suliban és úgy sikerült aludni egy kicsit. Ez nem tartott sokáig, mert állandóan beüvöltötték a következő állomás nevét és arra mindig felébredtem. Ha jól emlékszem, kétszer üvöltötték, hogy Suzhou...létezik, hogy Kínában két Suzhou nevű település is van?!

A 13 órás, kényelmetlen vonatút végére a gyors halálért könyörögtem és majdnem fölvagdostam az ereimet, amikor Jinani Déli Pályaudvar előtt álltunk vagy húsz percet, gondolom megvártuk a másik vonatot, hogy menjen már a fenébe.

Hazaérkezésemkor , mert hát úgy éreztem,mint aki hazaérkezik, Jungchul, az egyik koreai srác így fogadott: Welcome to Jinan! És ha jobban belegondolok, ez egy igencsak méltó lezárása a shanghai hétvégének.